Barbara, az én Bobbim, gyönyörű volt azon az estén. Érinthetetlen, nagyszerű és felfoghatatlan. Kék ruháját cibálta a szél, szőke haja fátyolként lebegett az arca körül. Több volt, mint egy lány, több volt, mint az én szerelmem, aki függ valamitől. Angyal volt, az én Bobbim. Mezítlen lábbal tipegett le a kis tó partjára, ahol annyi szerelmes szót suttogtunk egymás fülébe, hogy már számon sem lehet tartani. Talpát simogatta a friss, zöld, tavaszi fű, tüdejét a virágok illatától bódított levegő töltötte meg. Ő maga is egy virág volt, azon a szép estén. A nap utolsó sugarai táncot jártak Bobbi fehér bőrén, olyan volt, mint egy Istennő, aki egyenesen a Napból teremtetett. Sosem láttam még őt annyira gyönyörűnek, selymesnek és hatalmasnak. A virágokból szőtt fejdíszét, ami az ő, saját koronája volt, a kezébe vette. Kecses ujjait végighúzta a növények színes szirmain, élénkzöld szárain és fodros levelein. Annyira mesteri volt, művészet, és költészet egy személyben, az én Bobbimban. Úgy szerettem volna megérinteni őt, fejemet fedetlen vállára hajtani, és vele nézni a mesébe illő naplementét! De csak vártam, szűntelen és időtlen.
Bobbi, az én mindenségem, kinyújtotta a kezét, és elengedte a koronáját. A szél azon nyomban felkapta a gyönge kis virágkoszorút, és messzire vitte. Elszomordtam. De Bobbi nem volt bús. Ő tudta, hogy a koronája nélkül is épp olyan fenséges. Elfordította a fejét a tó felől, és kezével hátratűrte egyik puha, szőke tincsét. Megfordult. Rám nézett csillogó szemével, tükörsima íriszével és hatalmasra tágult pupillájával. És most még jobban megakartam őt érinteni. Lassan elindult felém, fel a part meredek oldalán. Nem izgatta, hogy koszos lesz a szép ruhája. Bobbit sosem érdekelték az ilyen csekélységek. Folyamatos, akadozatlan mozdulatai akkor is lenyűgöztek. Olyan volt, mint egy ballerina, egy kecses, fehér hattyú, fekete szemekkel. Minden lépése hatalom.
Már majdnem elért hozzám. Türelmetlen voltam. Nagyon. Bárcsak mozdulhattam volna! Bobbi kinyújtotta a kezét, és az enyémre kulcsolta. Ajkai halvány mosolyra görbültek. Az érintése maga volt a Mennyország. Óvatosan húzott maga után, le, vissza a tóhoz. A tó remegő, tükröződő vízéhez. Boldog voltam, hogy az én Bobbim kezét foghatom. Ő volt minden, amiről álmodni tudtam. Ő volt a szín az életem festményében.
Elértünk a parthoz, de Bobbi nem állt meg. Magával húzott a stégre, ami egészen a tó közepéig benyúlt. Sokszor a szemeimbe pillantott, mintha attól félt volna, hogy nem figyelek rá. A nap kezdett teljesen eltűnni, de még így is megvilágította Bobbi szépséges orcáját. Szerettem volna megcsókolni, érezni puha, rózsás ajkait. De a mi időnk elmúlt.
Bobbi mélyen a szemeimbe nézett. Tenyerét kihűlt, sápadt arcomra simította, majd lehunyt szemmel és remegő pillákkal egy csókot nyomott véres homlokomra, amitől ajkai pirosra színeződtek. Elengedte a kezemet, elengedett engem, én pedig zuhantam. Csobbanás. A ruhám azonnal átázott, a vízet pedig vörössé varázsolta a vérem. Lassan süllyedtem, nem akartam menni. Nem akartam ott hagyni az én Bobbimat. De a mélység lehúzott, és nem láttam többé Bobbi mámoros tekintetét.
Én, drága Barbarám, miért tetted ezt?
