tegyük fel, csak tegyük fel, hogy egy olyan ember vagyok, akinek előbb jön a nyelvére egy csípős megjegyzés, mint egy dícséret. és könnyedébben is gördül le onnan.
akarva, akaratlanul, de megbántom az embereket. van, vagy nincs rá okom, megteszem.
miért? mert ilyen vagyok?
lehet.
próbáltam valaha erőt venni magamon, és a sértések helyett bókokat dobálni a levegőbe?
nem, hiszen persze, ami a szívemen, az a számon. ez egy nagyon szép mondás, idézet, vagy amit akartok. de mikor az a pár foszlány gondolatokká fogalmazódik, majd szavakká, végül pedig hangokká alakul, vajon az én szívem szép, és büszke közben?
talán annak érzem. talán úgy gondolom, hogy most jó dolgot tettem, hiszen kimondtam az igazságot, mégha az fáj is. akkor is, ha utána láttam, ahogy az arcizmai megfeszülnek, enyhén megremegnek az ajkai, és nyelnie kell, hogy el tudja viselni a bőrét ért savat. talán jót cselekedtem. talán.
de mi van, ha mégsem? de, de, biztosan. vagy nem?
megbántottam. látszott. hol kéne ennek érdekelnie engem? sehol. szóval meggyőzöm magam, hogy nem izgat.
és folytatom tovább.
viszont egyre rosszabb. én csak elmondom a véleményemet, miért baj ez? nem tehetek róla, hogy neki nem tetszik.
nem érzem jól magam. rossz ez az érzés.
nem akarom többé a megrökönyödött arcokat látni.
vajon mit éreznek, miután megbántom őket? lepereg róluk? elgondolkoznak rajta? talán én vittem be az utolsó, kiütő gyomrost, ami miatt a földön maradnak? vagy már amúgyis a padlón voltak, és én kegyetlenül beléjükrúgtam?
azt hiszem nem vagyok büszke. nem vagyok semmi, csak egy bunkó paraszt. megsértek másokat, és mérgezem a saját szívem. minden durva vélemény, amit valaha kiejtettem a számon, vagy csak megformáltam a fejemben, méregként csöpögött végig a szívemen. és most itt vagyok, ezer megtört arccal az emlékezetemben.
megpróbálom, megpróbálom.
azt mondom, hogy jó a pólója, és mikor vidáman megköszöni, megdícsérem a mosolyát.
csillog a szeme, és mosolyog.
mosolyog, mert kedves voltam. elmondtam a véleményemet, az igazságot. tényleg csak ennyi lenne?
és most vajon mit érez? boldog? feldobtam a napját?
ő is feldobta az enyémet.
hogy mivel?
mosolygott, mert kedves voltam.
megdícsértem, bókoltam neki, adtam egy kis pozitivitást a napjába, ami, ki tudja, lehet éppen élete legrosszabb napja. megmosolyogtattam úgy, hogy talán előző éjjel még álomba sírta magát. talán most éjszaka is ugyan ezt fogja tenni.
de én adtam neki egy pár napos emléket, ami eszébe fog jutni, és aprócska lángot fog gyújtani a mellkasában, miközben próbál addig zokogni, míg bele nem fárad.
talán erre gondol, és megnyugszik.
és ettől én is mosolygok.
