the 4th of January |HUN|

Prológus

  Egy ló vágtatott át a végtelen, havas pusztaságon. Patái darabokban verték fel a porhó lepte sarat, ahogy nyargalt az állat. Közel s távol csak a fehérség, semmi más.

  A metsző menetszél irgalmatlanul csípte a lány arcát, amin pirosló foltok jelentek meg a hidegtől. Máskor büszkén vállalta ezeket a foltokat, emlékezett, ahogyan a tükör előtt állva méri végig sápadt arcát és csíp bele puha bőrébe, hogy egy kis pírt vigyen az egyhangú fehérségbe. Most már ez sem a régi. Most a pokolba kívánta ezt az átkozott hideget.

  A kegyetlen téli szél tépte sötét fürtjeit, cserepes szája körül látszott a lehelete.

  A lány aggódón háta mögé pillantott, majd visszafordulva rántott egyet a kantáron.

  -El fogok késni... - ismételgette magában. Talán azt gondolta, a probléma kántálása csökkenti majd szorongását, mint általában.

  Szívén ólomsúly ült, torkában gombóc. Valószínűleg sosem félt még ennyire. Még aznap sem, amikor a dühödt falusiak mindenféle fáklyákkal meg füstölőkkel ordibáltak kis kunyhója előtt, egyre azt kiáltva: Mocskos boszorkány! Vesszen, aki az ördöggel hált!

  A ló panaszos hörgése jelezte, hogy ideje lenne lassítani, de a lány csak a háta mögött haldokló kedvesére tudott gondolni. Az, hogy ilyen közel a célhoz visszavegyen az iramból, lehetetlennek tűnt.

  - Ha ezt kibírod, ígérem, bőségesen kárpótollak. - suttogta a vágtató állatnak, közelebb hajolva annak hatalmas fejéhez, közelebb őzbarna szemeihez. Mintha érthetné a jószág. Egy fenét. Hangjában azonban a fájdalom jelezte, ez a mondat sokkal inkább a férfinek szólt, mintsem hátasának.

  A lány látni vélte a távolban felsejlő erdőt. Egy árva pillanatra azt hitte, káprázik a szeme, hogy csupán az egyre sűrűbben hulló hópelyhek játszadoznak vele. A fenyőrengeteg sötét csík volt csupán a messzeségben, de ő pontosan tudta, hogy hamarosan odaérnek. És majd ott...majd ott...

  Szorított a kantár fogásán. Tenyerébe nyomódott a kemény bőr.

  Ahogy lepillantott a derekára, látta, ahogyan a férfi kezei, amik addig hátulról kulcsolódtak a lány köré, most lassan ernyednek el. Azok a szép kezek, amik eddig kapaszkodtak a törékeny testbe, most egyre hűlnek ki, most egyre gyengülnek el.

  Érezte a férfit. Az szinte teljes testsúlyával a lányra nehezedett. És a lány most az egyszer nem haragudott meg érte, nem hesegette arrébb néhány morgással. Ellenkezőleg. A lány most figyelt. Feszülten, aggódón. Mintha kedvese bármelyik pillanatban lepottyanhatna mögüle a sáros hóba. Mintha az a hatalmas férfiember, akinek eddig látta, most egy olyan ostoba baba lenne, amivel olykor a tehetősebb családok lányai játszadoztak. Érezte fejét, ahogyan vállának nyomódik, sőt, érezte a teste melegét.

  És ami még fontosabb, érezte a férfi sebéből lassan szivárgó vér összetéveszthetetlen melegét is. 

  És ez az érzés emlékeztette őt arra, hogy sietnie kell. Csak azon kattogott, hogy miért érzi melegnek. Hiszen ennek nem így kéne lennie. Ennek sosem szabadott volna megtörténnie. Nem szabadna ezt a meleget éreznie.

  Mert ez azt jelenti, hogy a férfi folyamatosan veszít vért, másodpercről másodpercre távozik el belőle az életerő.