the 4th of January |HUN|

|Négy|

Noah nem emlékezett sok mindenre azelőttről. Nem tudná megmondani honnan, de tudta, érezte, hogy volt azelőtt.

Az első emléke egy meglehetősen pufók arcú, szanaszét álló hajú kislányról szól. És az erdőről.

Emlékezett, hogy eltévedt. Emlékezett arra a kétségbeesett félelemre is, amikor az ember többé nem tudja megmondani, merről érkezett és merre tart. Csak a hatalmas fák és sötét lombok maradtak. Újabb fák és újabb lombok.

Zihált, rohant, ahogyan csak rövid, vékony lábai bírták. Recsegett az erdő a talpa alatt, és háborgott a feje fölött.

Félt. Elemi, ösztönös félelem volt ez, amibe egy rémült gyermek fantázia képei vegyülnek.

A fák többé nem fák, hanem emberevő óriások voltak, az ágak többé nem ágak, hanem undok karmok, amik a húsába kapnak, vagy megragadják és magukkal rántják a sötétségbe.

Kétségbeesetten kerülgette hát a méretes törzseket és kiálló ágakat.

Egy álló órája futott már, megállás nélkül. Vagy talán kettő?

Ekkor ébredt rá, hogy akár öt perc is lehetne, nem tudná megmondani. Mintha egyszerre örökké futott volna, és egyszerre sosem.

És akkor, amikor már azt hitte, az erdő végtelen és ő bennragadt, meglátott a távolban egy apró fényféltot. Hunyorognia kellett, hogy jól lássa a sűrű levelek közül beszűrődő, meleg fénypontot. Épphogy észrevette.

Irányt változtatott hát, és elnyomva rettegését a fényfolt felé rohant tovább. Nem a félelem hajtotta már, hanem a remény, hogy mégiscsak van kiút a végtelen és sötét rengetegből.

A fényfolt egyre nőtt és nőtt, ahogyan közeledett felé.

Igazából le sem lassított, úgy zuhant ki a hatalmas erdő undok karmai közül, majd zuhant térdre a túloldalon. Megkönnyebbülten sóhajtott fel.

És akkor megpillantotta a kislányt. Sötét szeme csodálkozón meredt rá. Kis kezében hatalmas kosár, piros orcáján maszat.

A fiú volt a sötétség, és a lány volt a fény.

Legalábbis Noah ekkor úgy érezte. Szégyenkezve állt lábra a puha avarról.

- Ki vagy te? - hangzott az egyszerű kérdés a kislány szájából. Édesen, mindenféle ellenszenv nélkül.

És Noah ebben a keserű, magányos pillanatban döbbent rá, hogy ő maga sem tudja.

Ugyanezt az elveszettséget látta most a lány szemében, mint amit ő érzett azon a napon. A lány kezében még mindig ott volt a kinyitott napló, de sötét írisze már nem is a lapokra meredt. Emlékei között veszett el.

Túl sok volt a kérdés. Túl sok volt a kétség.

Az ajtó belső felére akasztott szárított levendula csokor erős illata egyszeriben fojtogatóvá vált. Ro úgy érezte, ódon, zsúfolt könyvespolca mintha bármelyik végtelennek tűnő pillanatban összezúzhatná őt.

Torkában ott volt a gombóc, ami nem engedte levegőhöz jutni, és amit oly rég nem érzett már. Orra alatt újfent gyűlni kezdtek az apró verítékcseppek.

Ro semmi másra nem tudott nézni, csak a viseltes lapokat körülölelő ujjaira.

Szinte kényszeresen fixírozta az erdei úttól piszkos körmeit. Valahogy a legjelentőségteljesebb pillanatokban örökké a legjelentéktelenebb dolgokra fókuszálunk. Mintha egyszerre túlcsordulna minden, és többé nem látnánk a lényeget.