the 4th of January |HUN|

|Kettő|

Krisztus után 3217., a Gergely-naptár alapján.

 1197 évvel a Nagy Háború után.

  Később azt beszélték, a férfi Keletről érkezett. Gyalogosan, némán és komoran. A hegyeken messze túlról, a szerzetesek és más tiltott vallású klánok földjéről.

  Valójában sok minden alátámasztotta ezt a szóbeszédet. Sok minden elárulta, milyen távolról is jött.

  Könnyű, nagyrészt bőrből készített, vértszerű védőlemezeket viselt a törzsén és a lábán, melynek felszínét vörösre színezték. Két egyszerű, szorosan rögzített vállpántja is furcsa látványt nyújtott a kis falu lakói között. Oldalán ott függött hosszú, enyhén ívelt, vékony pengéjű kardja, egy igencsak díszes hüvelyben.

  Akik még emlékeztek bármire is a Hegyeken túlról, könnyedén kitalálhatták, hogy a jövevény egy harcos. Szinte olvasni lehetett az arcáról a közönyt, s a valamely búhoz hasonlatos, végtelenül szomorú villanást a tekintetében.

  Hosszú, majdnem derékig erő haja olyan sötét volt, mint a korom, és úgy úszott utána, egyenletes lépteinek ütemére, mint egy sötéten hullámzó árnyék. A feje búbján egy vörös szalaggal kötött össze néhány tincset.

  Senkihez nem szólt, csak a falusiak égető tekintetének kereszttüzében, és abban a feszült, néma csendben, ami általában a szokatlan jeleneteket kíséri, vágott át a főúton és tért be az első fogadóba. Léptei könnyedek voltak, szinte hangtalanul suhant a poros földúton, akár egy száraz falevél, amit véletlenül sodort oda a szél.

  Csakhogy egy száraz falevél súlytalan sodródását nem kíséri akkora figyelem, mint ezt az idegent. A levegő megfagyott az egyszerű, napról-napra élő, babonás falusiak között, és mindenki, aki csak szemtanúja volt a férfi érkezésének, igencsak leplezetlenül hagyta félbe éppen, amit csinált, és bámulta meg a harcost.

  Már nem mintha egyetlen falusinak lett volna mersze szólni az idegenhez.

  A lány - bár nem igazán volt rá büszke - tulajdonképpen megkönnyebbült, hogy akár csak néhány napig, de nem ő volt a szóbeszédek fő alanya. Akár csak egy kicsit is, de fellélegezhetett, mert nem az ő lépteit kísérték azok a lélekbetipró, égető tekintetek.

  Akár csak egy kicsit is, de része lehetett a falusiak izgalommal vegyes gyanakvó érzelemkavalkádjának, amik ez egyszer nem őrá irányultak. Része lehetett valaminek.

  Bár az örökké elképesztette, milyen gyorsan terjednek a pletykák ebben a zárt közösségben, és az, hogy az emberek mennyire nem szégyenlik az egymásra mutogatást. Már az első napon, ahogy az idegen betette a lábát a faluba, mindenki azt találgatta, ki ő és mit akarhat itt.

  És természetesen a lányhoz is eljutottak a jövevény hírei. Kívülálló bár, de nem süket. Meg volt az a képessége, hogy úgy hallgassa ki mások beszélgetéseit, mint akit egyáltalán nem izgat, mit duruzsolnak.

  Persze egészen eddig ő volt az, akiről duruzsoltak.

  - De mégis, Noah. - szólt halk, kellemes hangján a kunyhó csendjébe. - Miféle szerzet lehet ez a sárkányférfi?

  Sárkányférfi. Ezt a nevet aggatták rá a titokzatos idegenre, utalva ezzel az ősi hagyományokra. Hagyományokra, amik visszanyúlnak a Nagy Háború előtti időkbe, és ahol az ilyen Keletről érkezett, mandulaforma szemű, sötét hajú népek - mint ahonnan ez a férfi is származik - egyik szimbóluma volt a tűzokádó sárkánygyík.