the 4th of January |HUN|

|Egy|

  A gomolygó füstpamacsok súlytalanul szálltak ki a résnyire nyitott ablakon, és néhány másodpercnyi lebegés múlva semmivé foszlottak az éjszaka csípős hidegében.

  Az ajak, ami szüntelenül fújta őket, olyan módon tette ezt, mintha csak ezzel ez egyszerű mozdulattal megszabadulhatna minden problémájától. Mintha minden füstgomolyag egy-egy kétsége, egy-egy nyomasztó gondolata lenne, amit most egészen egyszerűen elfújhatna.

  Lassan emelte hát a cigarettát a szájához, újra és újra, mélyen beleszippantva káros szenvedélyébe.

  Apró szobácskájában már terjengett a dohány bűze, de a gyógynövények és füstölők mindent átható, intenzív illata úgyis elnyomta.

  Mindig ilyen illat volt ebben a házban. Kunyhó, ahogyan ő hívta.

  Most ez a kunyhó volt az egyetlen fényforrás a hatalmas erdő szélén. Egyetlen ablakán át szűrődtek ki a bent meggyújtott olajlámpások táncoló fényei a szokatlanul sötét, hideg éjszakába. A Hold fényét ugyanis eltakarta egy súlyos felhőréteg, ami lomhán úszott a csillagtalannak tűnő égbolton.

  Messziről egészen úgy nézett ki a kis kunyhó a pislákoló fényeivel, mint egy világító szemű óriás, aki arany szemével szüntelenül az alant elterülő falut figyeli.

  Oka volt annak, hogy a lány itt élt, távol a falutól. Oka, amiért egyedül volt.

  Elgondolkozva bámult ki az ablakon, hosszan beleszívva a rohamosan fogyó csikkbe. Nem is törődött azzal, hogy a parázsló hamu az asztalán tornyosuló papírhalomra hullik, amin könyökölt. Csak hallgatta az eső monoton verdesését, hallgatta, ahogyan az ereszét verik a heves cseppek.

  Az ablaka mellett álló hatalmas fa leveleiről néhány esőcsepp a lány kézfejére hullott, de vagy nem érdekelte, vagy pedig észre sem vette. A fa egyébként közvetlenül a kunyhó mellett terebélyesedett, mára egészen ráhajolva az elmohásodott tetőcserepekre.

  A lány a völgyben elterülő falut nézte, annak szabálytalanul odavetett házikóit, és amit most megannyi utcalámpa villódzó fénye világított meg. A teret, templomot és az iskolát. Mind-mind olyan hely volt, ahová ő semmiképpen sem tehette be a lábát, vagy ha ritkán mégis erre kényszerült valamilyen okból, akkor el kellett tűrnie a rosszalló pillantásokat, sebtiben vetett kereszteket (ami az emberek általános reakciója, ha a őt meglátták) és azt a nyomasztó tényt, hogy a falusiak átmennek az utca túloldalára, ha a lány szembe talál sétálni velük.

  Mégis, ő csak fásultan bámulta a távoli fényeket. Egy fikarcnyi érzelem sem ütötte fel benne a fejét. Sem düh, sem bosszúvágy, még a magány sem. Oka persze bőven akadt volna rá, kitaszított lévén.

  Arányos vonásai rendezettek maradtak.

  Egészen költői látvány volt, ahogyan az asztalánál ült, fejét egyik kezén támasztva, és látszólagos nyugalomban meredt ki a majdnem félig nyitott ablakán. Sötétbarna, dús és rakoncátlan tincseit most meg-meglengette a metsző szél, szabad alkarján felálltak a szőrszálak a hidegtől. Maga volt a megtestesült harmónia.

  Ezzel ellentétben az egész lakása egy merő káosz volt. Káosz, amit szeretett. Egy békés zug, ahová elhúzódhatott.

  Egyetlen légtérből állt a kunyhó, és ez az egyetlen légtér volt a konyhája, étkezője, fürdőszobája, hálószobája és dolgozószobája is egyben.

  Az asztal, ahol most üldögélt, volt a dolgozószoba maga. Hatalmas falapján megannyi könyv és üvegcse hevert szanaszét, papírhalmok, teáscsészék és egy még üres, nyitott bőrkötéses napló társaságában.