the 4th of January |HUN|

|Három|

  Egészen besötétedett, mire a dombtetőn álló, erdő széli kis kunyhó két lakója haza vette az irányt.

  Bár a nappali forróság elmúlt, egyfajta álmos fülledtség költözött a vidékre. Az a fajta meleg, párás idő volt, ami mindig valami zivatarral kecsegtetett. Vihar közeledett.

  Ro gyermekkora óta az erdőt járta, ezért már akkor pontosan tudta, hogy hamarosan hazaérnek, mielőtt megpillanthatta volna a kis kunyhó sötét körvonalait és ferde kéményét.

  Volt pár halvány, megfoghatatlan emlékfoszlánya arról az időről, amikor a szüleivel gombát szedtek egy-egy zsebkendőnyi méretű, gaztól mentes, apró tisztáson, vagy amikor az édesanyja a vadvirágokat becézgetve szakította le, majd szárította ki a kunyhó tetőterében.

  Emlékezett még holdfényes, közös fürdőzésekre, ahogy az akkor óriásnak tűnő édesapja öblösen kacagva dobálja be az újra meg újra ismétlést kérő Ro-t, az édesanyja pedig panaszkodva az átázott alsóingjére kikászálódik a hideg vizű, tiszta tóból.

  Emlékezett, ahogyan az álmosságtól félig kábán ül az édesanyja ölében, és nézik a lassan fölfelé kúszó, narancsszín felhők ölelésében tündöklő Napot.

  A Napot, ami egyre inkább érte el a kékséget hogy elfoglalhassa méltó helyét az égbolton.

Hajnalodik. - suttogta az édesanyja. Ajkain ott ült a szokásos, gyöngéd mosoly, szemeiben azonban valami Ro számára akkor értelmezhetetlen, ősi szomorúság fénylett.  Azelőtt sohasem látta anyjában a bő legapróbb jelét sem. Mostanában azonban mintha örökké komor lenne a nő. Sötét írisze a vöröslő égitestre tapadt, mintha szándékosan nem nézne kislányára. Sírt. Először csak lomhán felbuggyanó, kövér, magányos könnycseppek kúsztak végig szép arcán, azonban hamarosan már valósággal záporoztak könnyei. Az egészben volt valami gyönyörűséges. Ahogyan szinte mozdulatlanul meredt továbbra is a távolba, az arca meg sem rendült. Hosszú ideig ült így. Ro úgy érezte, mintha nem is az anyja lenne, hanem egy élettelen bábu, vagy szobor, amit halványan világít meg a felkelő Nap gyönge fénye. Ro képtelen volt levenni édesanyjáról a szemeit. Gyermeki elméjébe nem fért bele ez a kép, hogy egyik szülőjét sírni lássa. Mire észbe kapott volna, már az ő, saját pufók arcocskáján is csordultak le az első könnycseppek, és néhány másodperc múlva már kétségbeesetten pityergett. Talán törvényszerű volt, hogy ha az anya sír, a gyermeke is is rákezdi. Édesanyja ekkor végre elszakította tekintetét a horizontról és kislányára nézett. Ez a tekintet azonban más volt, mint addig. Hiányzott belőle a gyöngédség. Hideg volt. Mindenfajta érzelem nélkül, elmosolyodva csitítgatni kezdte a kislányt. - Nagyon szépet láttam, Aurora. - suttogta neki édesen, és habár  még a lányára nézett, a gondolatai messze jártak, úgy simogatta Ro kipirult, nedves arcát. - Nagyon szépet. - ismételte meg. Ekkor ismét elfordította a fejét, ezúttal a kunyhóra nézve. A tekintete most újra megváltozott. Nem volt benne semmi szomorúság., semmi törödéssel leplezett undor. Meg sem próbálta elrejteni haragját. Karjai közt kislánya bután tekintett ugyanabba az irányba, de nem sejthette, hogy az édesanya már rég nem az otthont látja az összetákolt épületben.

  Később azt mondta neki az anyja, hogy a napfölkelte szépsége ragadta meg, és azért könnyezett. Ro pedig elhitte ezeket a szavakat.

  Ma már jól tudja, mi járhatott akkor az édesanyja fejében, mégis, ez egy szép kép marad. Egyike azon kevéske dolognak, amire egyáltalán emlékszik.

  Ezek az elhalványodott, becsben őrzött emlékdarabkák ugyanis hasonlatosak voltak a szappanhoz. Minél erősebben ragadja meg az ember, minél hevesebben próbálja megtartani, annál könnyedebben csusszan ki a kezei közül.