ᴅᴇᴄᴇᴘᴛɪᴏɴ - ᴀ́ʟᴄᴀ́ʙᴀɴ » Yoongi ꜰꜰ.

ʜᴀʀᴍᴀᴅɪᴋ ᴇᴍᴇʟᴇᴛ

ᴋɪᴍ ɴᴀᴍᴊᴏᴏɴ

Minden nap ugyanolyannak tűnt lassan már két éve, amióta elvesztettem őt. Az egyetlen okot amiért érdemes volt küzdenem. Egyszerűen meghalt a lelkem és szinte gépiesen ismételtem ugyanazt, újra és újra, minden egyes áldott nap, mint egy üres robot. Néha fogalmam se volt egyáltalán miért élek még.

Hatalmas tölgyfa asztalom mögött ültem, éppen egy fontos olasz üzletembert vártam. Nos, addig is kitöltöttem egy pohár whisky-t sok jéggel, majd a fiókomba nyúltam egy csík kokainért, hogy valamennyire feldobjon a tárgyalásra.

Éppen a csík felé hajoltam, amikor kopogtattak az ajtómon. Az olasz nem lehetett, túl korán volt...

Tehát Hoseok az. Az egyedüli akinek engedélyezték a belépést a biztonságiak.

- Gyere - sóhajtottam és hátra dőltem, majd lehunytam a szememet. Jung Hoseok. Az egyetlen aki végig velem maradt amióta elvesztettem Leila-t, de az egyetlen ember is, akinek nem merek a szemébe nézni.

Én voltam. Én voltam az, aki tönkretette az ő életét is, de mégis kitartott egy ilyen szánalmas alak mellett.

- Namjoon - Hoseok komor arccal becsukta az ajtót és nekidőlt. - Telefonod van.

- Ki az? - néztem rá fáradtan. Ha lemondják a mai üzletet, botrányt csinálok.

- Ne legyél ideges - sóhajtott a fiú. - Kim Yoonji az.

- NEM - csaptam az asztalra magamból kikelve. - Az a lány... Én megszűntem számukra létezni.

- Namjoon - Hoseok hangja elkomorodott. - Két év után először hív fel és segítséget kér. Akármi is történt, ő még mindig bízik benned.

Nem, nem, NEM.

Akkor sem fogok velük újra találkozni ha térden csúszva könyörögnek. Nem fogok még egy lányt a pokolba küldeni.

- Nem - ismételtem. - Kim Namjoon, sajnos nem tud segíteni az ügyben. Add át nekik.

- Rendben - Hoseok hangja megremegett. - De, hogy tiszta lapokkal játszunk. Jung Hoseok pedig támogatni fogja őket. További... - a csík kokainra nézett az asztalon. - nem érdekes.

További szép napot, mi?

ᴋɪᴍ ʏᴏᴏɴᴊɪ

- Mit mondott? - kérdeztem Jinre meresztve a szemeimet, miután kinyomta a telefont.

- Azt, hogy felejtsd el őket - a bátyám közel hajolt hozzám és erősen megszorította a vállamat. Épp az egyetemre készült, már szinte elindult amikor ismét nyaggatni kezdtem. Nem kedveltem azt az arrogáns, nagyképű majmot, de miután pontosan hallottam, hogy meg akarják ölni, nem hunyhattam szemet az egész felett. Egyszerűen nem ment, pedig próbálkoztam, de egész éjjel az arca lebegett előttem, ahogy kileheli az életét, a szememet se tudtam lecsukni miatta.

Reménykedtem, hogy Namjoon azóta megváltozott, de ahogy Jin vadul csillogó barna szemébe néztem, rögtön tudtam, hogy esélytelen.

Ami csak egyet jelenthetett.

Nekem kell kézbe vennem a dolgokat. Méghozzá a bátyám tudta nélkül.

- Okés - bólintottam és egy széles mosolyra húztam égővörösre festett ajkaimat. - Máris elfelejtve.

A vigyorral az arcomra fagyva vártam körülbelül öt percet, majd amikor megbizonyosodtam róla, hogy Jin biztos, hogy már az épületet is elhagyta, Min Yoongi ajtaja felé vettem az irányt, először is figyelmeztetni akartam, másodrészt pedig segítséget ajánlani.