𝒲𝒽𝑒𝓇𝑒 𝒟𝑜 𝐵𝓇𝑜𝓀𝑒𝓃 𝐻𝑒𝒶𝓇𝓉𝓈 𝒢𝑜 /𝐿𝑒𝓏á𝓇𝒶𝓉𝓁𝒶𝓃/

🔵 Na ne... 🔵

– Resinek igaza van. Ha így nem kellesz neki, szopjon lófaszt. Bár nem is értem, mi nincs benned, ami esetleg Sandraban van.

Sóhajtok. – A lényeg az, hogy rám unt. És én vagyok a hibás. Nekem kell lépni. Értitek?

– Hiába ismétled, hogy értjük e, attól még ugyanolyan hülyeség, amit mondasz. Nem. Kell. Semmit. Sem. Tenned. Oké? 

– Ha változtatnék valamin... Ha... ha szexibb lennék... vagy.. nem tudom... talán..

– Ash, nem! Fejezd be! Te így vagy tökéletes. Ethan úgy látszik nem tud már értékelni. Ez az ő baja. Hagyd a picsába. 

Befejezem. De csak azért, hogy békén hagyjanak. És hogy elmehessek beszélni Ethannel.

A baj viszont, hogy nem találom otthon. Így másnap, a suliban próbálkozom.

Reggel megvárom, hogy beérjen. Jó, tulajdonképpen a termünk előtt várom. Asszem már eleget fagyoskodtam mostanában. 

– Jobban vagy már? – lép hozzám Isaac. De, persze, ennyi idő után tutira hepi vagyok, igen. Szerintem is.

– Nem – válaszolom szárazon.

– És... amúgy... Mennyi ideig voltatok.. együtt?

Ránézek Isaacre. Asszem eléggé ismerem már ahhoz, hogy rájöjjek e kérdés valódi jelentésére.

– Ha arra vagy kíváncsi, hogy lefeküdtem e már vele, akkor a válaszom hogy: semmi közöd nincs hozzá – keresztbe rakom a karjaim.

– Csak kíváncsi vagyok. Vagyis arra, hogy meddig jártatok.

– Igen, elég hamar lefeküdtem vele. Most jó?

Isaac arcán meglepődöttség látszik.

– Tudod nem mindenki olyan ám, mint te. Van, akivel élvezhető is a szex.

Ééés most már fájdalmat tükröz az arca.

– Esetleg tudja azt is, hogy...

– Nem tudja, hogy veled vesztettem el. Jobban mondva, hogy általad, de akartam közölni vele.

– Hogy mi?

Ebben a szent pillanatban Isaac mögött nem más jelenik meg, mint Ethan.

Hirtelen nem tudom, mit mondhatnék.

– Vele? – mutat rá.

– Ez miért olyan nagy cucc? – cicceg Isaac. – Annyira nem vagyok rossz pasi.

– Ethan...

– Ezért lettél feszült, mikor megláttad? Talán rosszul váltatok el?

Ethanről átnézek Isaacre. Majd vissza. S közben nyelek egyet.

– Hát... valójában.. igen. Én... – sóhajtok – nem.. akartam vele... lefeküdni..

– Mi? – Most Ethan néz Isaacre. – Te megerőszakoltad őt?!

– Tulajdonképpen mondhatnánk így is, de n... 

– Te normális vagy?! – löki meg a mellkasánál. – Mégis hogy tehettél ilyet, te féreg?!

– Ethan, ne! – próbálom visszafogni. – Nincs erre szükség! – Elé állok, akadályozva, hogy még egyszer hozzáérhessen. Nem akarok verekedést.

– Te nem vagy férfi! – sziszeg neki. – Takarodj a szemem elől! – Rákiabál. Isaac feldühödik. A keze ökölbe szorítva. De megadja magát. És bemegy a terembe. Én meg kifújom a levegőt.

– Elakartam mondani – motyogom. – Csak nem tudtam, mikor tegyem.

– Most már megértem, ha nem látod szívesen. De jól vagy? Ugye? – néz rám. És úgy érzem, aggódva.

– Persze, és én igazából téged vártalak – hadarom.

– Miért?

– Hogy beszéljünk. Én.. nem akartam, hogy szakíts velem. Én nagyon szeretlek, és...

– De megtettem. Már nincs mit beszélnünk. – Rám sem nézve... bemegy a terembe.

xxx

Nem hagyom annyiban. Ilyen könnyen nem rázhat le. Megmagyarázom neki, és mindent megfogunk oldani. Hazamegyek – csak azért, hogy ne tűnjek túl tapadósnak –, lepakolok, bekapok egy falatot, és már indulok is Ethanékhez. Anya hagyott egy levelet a konyhában, amit akkor veszek észre, mikor visszafordulok a telefonomért. Randin van. Este jön.

Ó igen. Anya egy ideje randizgat valakivel. Valójában örülök neki. Kezdek megbirkózni a helyzettel, hogy nincs apával. Mondjuk a pasit még nem mutatta be. De bizonyára jól megvannak, mert elég sűrűn taliznak. Anyára is ráfér a boldogság.    

Ethanékhez érve csengetek. Kisvártatva nyílik az ajtó. Amit ő nyit ki.

– Ashley, mi van már megint? – sóhajt.

– Szeretnék beszélni veled. Bejöhetek?

Nagy nehezen félreáll, mire besétálok. Persze előtte leverem a csizmámról a temérdek havat. 

– Mit akarsz mondani? – Ethan megindul az emeletre, úgyhogy követem. 

– Rájöttem, hogy tennem kell azért, ha újra tetszeni akarok neked. És tenni fogok. Amit csak szeretnél. Én.. én bármit megteszek, ha neked attól jobb leszek, érted?

Mire elhadarok mindent, máris lefele tart. Mintha csak kerülni próbálná a szemkontaktust.

– Szeretlek Ethan. Figyelj, tényleg...

– Fejezd be! – mordul rám. – Nézd – lejjebb viszi a hangsúlyt –, nem kell semmit sem tegyél. Jó? Én csak már nem akarok veled lenni. Értsd meg.

– De megpróbálhatnánk. Mindenkinek jár egy második esély. Kérlek.

– Ashley, nem.

– De...

És újabb kis szócsatába keveredünk. Én is csak mondom a magamét, ahogy ő is. És most amire mindketten felfigyelünk, az az ajtó nyílása.

Az ajtón pedig nem más jön be tök boldogan, mint Ethan apja.

Az én anyámmal.