Az útvesztő : Ígéret

12. fejezet

  Már legalább tizenötször fordultam be különböző folyosókra, amikor már nem hallottam magam körül a csattogásokat.
Kicsit lelassítottam, hogy kifújhassam magam. Éppen a következő kanyart vettem volna be, amikor tőlem pár méterre megláttam a Siratót, ami valahogy elém került.
Amilyen gyorsan tudtam megfordultam, de sajnos nem voltam elég gyors. A szörnyeteg utolért és fém karjával az oldalamba ütött, én pedig egyenesen a kőfalnak csapódtam. Éles fájdalmat éreztem a halántékom közelében, de nem volt időm ezzel törödni, hiszen a Sirató már fölöttem volt. Éreztem a bőréből áradó undorító szagot. Tüskéjével engem vett célba, de szerencsére el tudtam rugaszkodni a fal segítségével, így kikerültem.
Hirtelen Minho kiáltozására lettem figyelmes, aki éppen egy kést dobott neki a Siratónak, ami nem volt elég, hogy bármilyen sérülést okozzon, de így nyertem elég időt, hogy a többiekhez fussak.
Követtem Minhót ahogy sorra fordult be minden egyes sarokban, Thomas pedig tartotta vele a lépést. A falak előttünk már elindultak egymás fele, amikor mi közöttük futottunk.
Támadt egy ötletem, hirtelen megálltam és vártam, amíg a Sirató befordult a sarkon, csak ezután kezdtem tovább futni, a döggel a nyomomban.
A falak már a vállaimat súrolták, de még pár métert meg kellett tennem. A végén már úgy éreztem, hogy nem fog sikerülni, Minho azonban belépett a szűk helyre és a karomnál fogva kihúzott az utolsó pillanatban.
Én a mellkasán landoltam, majd visszanéztem. A Siratót összenyomták a falak és csak két fém karját láttuk, valamint a testéből szivárgó bűzös folyadékot.
- Megcsináltuk - nézett rám Minho, de velem forgott a világ és belenyilalt a fájdalom a fejembe. Amikor a halántékomra tettem a kezem, vörös színű vér folyt végig a karomon.
- Minden rendben lesz. Vissza viszünk a Tisztásra - Thomas rányomta az ingét a fejemre, majd az ölébe kapott.
Láttam, ahogy mozog a szája és beszél valamit Minhóval, de nem hallottam a hangokat, az arcuk pedig egyre homályosabb lett. A testem elernyedve lógott lefelelé, ahogy Thomas futni kezdett velem.
"Bárcsak még egyszer láthatnám Newtot. El akarom mondani, hogy szeretem, hogy csak vele akarok lenni. Nem halhatok meg így. " - gondoltam magamban, hátha ettől erőt kapok.
Ez részben sikerült is, hiszen ki bírtam nyitni a szemem.
Thomast arcát láttam magam felett, és éreztem a könnyeket az arcomon, de nem a sajátjaimat, hanem az övét.
Már több kanyart is bevettünk, amikor hirtelen a testem a földre került. Minhót láttam, aki Thomas segítségével leszedte Albyt a falról, majd a hátára vette. Ezek szerint már közel voltunk a Kapuhoz. Újra Thomas kezeit éreztem a hátam és lábam alatt, majd meghallottam az ismerős robajt.
Fény szűrődött be a kapun és láttam, ahogy a Tisztársak felénk futnak. Newt jött legelöl, én pedig elnyomtam magam Thomas mellkasától. Ő letett a földre, próbáltam megállni a saját lábamon, de egy lépés után összerogytam. A következő pillanatban Newt ölelésében találtam magam.
- Annyira sajnálom - mondta remegő hangján.
- Newt én... - kezdtem, de teljes sötétség kúszott a szemeim elé. Éreztem, ahogy valaki ismét az ölébe vesz, majd nem sokkal később puha ágyra fektettek.
Hangzavart hallottam mindenhonnan, de nem tudtam eldönteni, hogy csak a fejem zúg, vagy emberek beszélnek körülöttem.
Valami meleget éreztem a fejemen, majd végleg elnyomott egy belülről jövő hideg érzés, és megszűnt minden.

Álmomban különféle képek tárultak elém. Egy nő mosolyát láttam magam előtt, és éreztem, ahogy puha kezeivel körbeöleli az én apró kezeimet. Csókot lehel a homlokomra, majd betakar. Melegség töltötte el a szívemet, ami rögtön eltűnt, amikor -azt hiszem- édesanyám kilépett egy ajtón, én pedig teljes sötétségben maradtam.
A következő álmom már nem emlék volt. A Tisztáson voltam, egy farönkön ültem, mellettem pedig Newt arcát felfelé fordította, szemei csukva voltak. A nap csak úgy szikrázott, a falak pedig eltűntek és helyettük végtelen nagy mezőt láttam, a távolban házakat. A Tisztársak sétálgattak mellettünk, jóízűen nevetve. Idilli hely volt ez, ahonnét nem szerettem volna eljönni. Egy pillanatra becsuktam a szememet, de mikor kinyitottam minden eltűnt, csak Newt ült még mindig ugyanúgy mellettem. Lassan hozzáértem a vállához, mire a szemei tágra nyíltak és remegve kiabált.
- Egy Kód. Az Útvesztő egy Kód.

Lassan felemeltem a szemhéjam, és egy faházat láttam magam körül. Időbe telt mire a vonalak kiélesedtek és így már biztos voltam benne, hogy a Kóroncoknál vagyok. Fel akartam emelni a kezem, de valami súly nehezedett rá. Oldalra fordítottam a fejemet és egy gyönyörő sötétbarna szempárral találtam magam szemben. Newt ott ült az ágyam mellett, végig a kezemet szorongatva.
- Minden rendben - hajolt közel hozzám.
- Mi történt? - ültem fel az ágyban és ekkor tűnt fel, hogy a fejemre egy jókora fehér kötést helyeztek.
- Megsérültél az Útvesztőben, de Clinték rendbe hoztak - nézett rám mosolyogva, majd hirtelen lehajtotta a fejét. - Én annyira sajnálom. Nem kellett volna kiabálnom veled, az egész csak azért volt mert annyira szeretlek. Az sem érdekel, ha Thomassal leszel, vagy akár Minhóval, csak ne essen semmi bajod.
Arcát a tenyerébe temette és bámulta a földet. Végignéztem rajta, és tudtam, hogy nekem ő kell, senki más. Az egyetlen akire szükségem van és én mindennél jobban szeretem, az Newt.
- Newt én... amikor az Útvesztőben voltunk, nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy újra láthassalak. Te voltál az egyetlen, aki miatt túl akartam élni.
Lassan az álla alá nyúltam és felemeltem a fejét. Mélyen a szemébe néztem, majd megsimogattam az arcát. Ő az enyémre tette a kezét és megpuszilta a tenyeremet, valamit mondani akart de én megelőztem.
A szám az övéhez nyomtam, a szívverésem kihagyott egy ütemet. Az egész testem felforrósodott és éreztem, ahogy Newt közelebb hajol hozzám, majd visszacsókol. Minden porcikám bizsergett és sosem éreztem még ekkora boldogságot.
Óvatosan elhúzodtam tőle, majd homlokomat az övének támasztottam.
- Szeretlek - mondtam neki suttogva.
- Én is szeretlek - mosolygott rám vissza.