Akaraterő (fordítás)

Hetedik fejezet

Robin iszonyatos fejfájásra, és kimondhatatlan pánikra ébredt; az utolsó emléke az volt, hogy valaki hatalmas erővel ragadta meg hátulról és fejbe vágta. Most már rájött, hogy valószínűleg alig néhány perc telhetett el, de most egy kőhöz volt kötözve szemben az öccsével, és az idomtalan ember, aki valószínűleg a barlang lakója volt, állt minden mögött, jelenleg a fiú mellett térdelt, aki szemmel láthatóan eszméletlen volt.
– Takarodj el onnan! – kiabálta Robin. A férfi megfordult, elvigyorodott, miközben nyál csillogott bozontos szakállában.
– Végre ott vagy, ahol lenned kell, Robin of Locksley.
– Ki vagy te? – kérdezte Robin. A férfi félredöntötte a fejét.
– Nem emlékszel rám? Nos, miért is emlékeznél? Én csak egy szegény paraszt vagyok, akit sok évvel ezelőtt leszedtél egy lányról és levágtad a kezét. – Megrázta kezének csonkját Robin orra előtt, aki csak bámulta, miközben az emlékek kezdtek életre kelni az elméjében.
– Meg akartad erőszakolni azt a lányt! És csak akkor vágtam le a kezed, amikor meg akartál fojtani!
A férfi bandzsított és hunyorított.
– Akkor térjünk a lényegre – sóhajtotta. – A nevem John Crawford, szolgálatodra, és azért vagy itt, hogy bosszút állhassak.
Robin el sem akarta ezt hinni. Ez az incidens három, vagy négy éve történt; ahogy aznap az erdőben lovagolt, megpillantott egy férfit, aki hasonlított erre az őrült, idomtalan szörnyetegre, és éppen megpróbált megerőszakolni egy fiatal lányt. Leszállt a lováról, előhúzta a kardját és utasította a férfit, hogy engedje el a lányt. A férfi felnézett, és ez időt adott a lánynak, hogy elrohanjon, majd a férfi őrült tekintettel Robin felé lendült, megpróbálva megfojtani őt. Robin bepánikolt és vadul meglendítette a kardját, hogy önmagát védje, habár az is igaz, nem nagyon fájt a szíve, amikor a férfi keze a földön landolt, és csak egy vért fröcskölő csonkot hagyott a csuklóján.

A lány megmentése azon kevés fiatalkori tetteinek egyike volt, amelyekre büszke volt. De arra nem volt büszke, hogy nem érzett bűntudatot a levágott kéz miatt. De akkor még ő maga is teljesen más volt. Azóta, a háború óta és a sok minden óta, ami utána történt, megváltozott. Bár tudta, hogy ez nem menti fel minden bűne alól. Mégis, ez nem volt olyan bűn, mint a többi...
– Ha meg akarod bosszulni, amit veled tettem – mondta komolyan Robin -, rajta, próbáld meg! De hagyd békén a fivéremet! Neki semmi köze ehhez!
Crawford mosolya szélesedett. Nagyon boldognak tűnt.
– De igen, van köze hozzá. Nincs ennél jobb módja, hogy bántsalak, nem igaz? Tudni, hogy bármit is teszek az édes kis öcsikéddel az a te, és a lelkiismereted hibája. Nem is gondoltál erre?
Robin teljesen ledermedt a halálfélelemtől. Will próbálta elmondani neki, próbálta, de ő nem hallgatott rá. Sosem hallgatott rá. És most ő lesz öccse még több szenvedésének okozója, egy ártatlané, és ő nem tehetett ellene semmit... a tekintete Willre vándorolt, aki összeroskadva ült a falnál. Nyilvánvaló volt, hogy már napok óta borzalmas kínzásokat állt ki, és Robin nem kételkedett benne, hogy nem bírja már sokáig. A fiú sokkal fiatalabbnak tűnt, mint amennyi valójában volt, rémisztően sebezhetőnek, véres haja az arcába hullott, inge széttépve, így látni lehetett a súlyos, friss sebeket a testén, a homlokán csillogó verejték pedig magas lázról tanúskodott. Mindig vékony volt, de Robin most látta öccse összes bordáját; a fiú teljesen össze volt törve. 

– Kérlek! – Robin hallotta saját magát könyörögni. – Kérlek! Velem tégy, amit csak akarsz, de őt ne bántsd többet! Könyörgöm!
Crawford odacsoszogott hozzá, undorító arcával közel hajolva Robinhoz.
– Imádom, ha könyörögnek – sóhajtotta. – Még több is lesz, mielőtt vége szakad, ígérem neked. És rettenetesen sajnálom, de vissza kell utasítanom a kívánságodat. Olyan sajnálatos, mikor olyan szépen kérted, de az üzlet, az üzlet. – Elhúzódott Robintól, aki mélyet lélegzett.
– Robin... - Egy gyenge, rekedt hang volt, tele halálfélelemmel. Mind Robin, mind Crawford arrafelé kapták a fejüket és látták, hogy Will ha nehezen is, próbálja agyonkínzott testét ülő helyzetbe emelni, barna szemei félelmet tükröztek, arca pánikot. – Robin, ne...
– Sajnálom – válaszolta reménytelenül Robin. – Sajnálom, Will...
– Ez olyan megindító – mondta Crawford, mialatt odalépett Willhez, aki elfordította a fejét, megmerevedve az undortól. – Ez olyan aranyos. Nos, most hogy végre mindketten itt vagytok, talán kezdhetnénk is, nem? Jó.