Tizenkettedik fejezet

18 1 0

A sherwoodi erdőben levő tábor készülődéstől, és munka zajától volt hangos; két hét telt el azóta, hogy Robin és Will visszatértek, Tuck barát pedig tőle megszokott módon úgy gondolta, ez ok egy kis ünneplésre. Robin pedig igazat adott neki, itt volt az idő a nevetésre, a segítségnyújtásra, a tréfálkozásra, a törődésre, Marian szorosan férje oldalán maradt, míg Will az árnyékból figyelte őket, miközben a távozást fontolgatta.

Persze nem a végleges távozást. Soha többé nem akarta megpróbálni, és jól tudta, hogy úgysem jutna messzire. Nem tudott a Robin által kifejezetten neki készített mankó nélkül járni, a seb, amelyet Crawford kése okozott a lábában, és amely elfertőződött, még mindig gyógyult. Halálosan gyűlölte; sántikálva menne az ünnepségre, a mankója minden lépésnél döngetné a földet, ráadásul azok az együtt érző, sajnálkozó pillantások mind őt vizslatnák, látnák a gyengeségét és előzékenyek lennének vele szemben. Ez belül megölte Willt; gyenge volt, sebezhető, azt szerette volna, hogy az emberek ugyanúgy kezeljék, mint azelőtt, hogy ő is ugyanúgy részt vehessen a munkákban, mint mindenki más, és ha belebukik, ahogy bele is bukna, dühösek lennének rá, fejbe kólintanák ahelyett, hogy folyton mindent elnéznek neki. Gyűlölt ő lenni a leggyengébb, és most csak el akart szabadulni onnan.


Miután elmúlt a láza, és végre gyógyulni kezdett, akkor is hetek teltek el, mire végre egyedül is fel tudott állni. A kínzás és a betegség kiszívta minden erejét, gyenge volt, kimerült, minden mozdulat hatalmas fájdalmat okozott számára. Ám a legrosszabbak a rémálmok voltak, amikor újra és újra átélte a pár héttel ezelőtti tortúrát, a valóság határai nélkül; Crawford puszta kézzel tépte szét a testét és itta ki a vérét, Will pedig benne ragadt az álomban és még csak meghalni sem volt képes...

Még mindig nyomasztó volt, ha valaki hozzáért. Először persze nem volt öntudatánál, amikor Azeem a sérüléseit kezelte, de később, amikor a mór ki akarta cserélni a kötést a lábán, Will elvesztette a józan eszét. Belezuhant egy élő rémálomba, ahol Azeemot Crawfordnak vélte, mire a fiú bepánikolt és küzdött, tekergett, hogy elszabaduljon, ám nem tudott elfutni és vak volt a félelemtől. Azeem próbálta őt lecsillapítani, de Will csak akkor volt ismét képes a saját szemével látni, amikor valaki Robinért kiáltott. Még ha csak valaki véletlenül hozzáért a vállához, az izmai már akkor is megmerevedtek, mintha a teste felkészülne a kínzásra; szörnyű volt, rémálomszerű, megalázó, de nem tehetett ellene semmit. A kínzója mindenhol ott volt, mentálisan és testileg is, nem tudott menekülni előle. Mindenki potenciális fenyegetést jelentett számára; minden pillanat egy olyan szörnyű visszaemlékezés rémét vetítette előre, amelyet Azeemmal is átélt.


Robin volt az egyetlen, akiben bízni tudott. Talán mert ő ott volt a barlangban, még ha nem is tudott segíteni, de ott volt, és talán ő volt az egyetlen, aki megértette, hogy Will miken megy keresztül. Robin most mindig ott volt, vígasztalt, bátorított, védelmezett, bíztatott... Will pedig egy nap azon kapta magát, hogy akarja a megvetését, a dühét, az erejét. Azt akarta, hogy úgy kezeljék, ahogy érezte, hogy mindenkinek kezelnie kéne. De ez nem történt meg.


~*~


Most Will egy homokos földgátról bámult a fák ágai között a tábor felé, ahol az ünnepség készülődött, miközben jól tudta, hogy ott nincs számára hely. Nyomorék volt, beteg, hasznavehetetlen, megtört. Gyenge. Az emberek a tisztás közepén egy tábortüzet készítettek, egy egyenetlen alkotmányt faágakból és gallyakból, amely már elég magas volt, de ez nem állította meg a gyermekeket abban, hogy hangos nevetés közepette újabb adag aprófát hozzanak. Gyerekek, akik fiatalabbak voltak még Wulfnál is. Will rájött, hogy néhányukat nem is ismeri. Fafüst szállt az égbe, és a boldog nyüzsgés hangjai eljutottak a fülébe; ezért akart elfutni. Mert nem tudott lemenni közéjük, és a szemükbe nézni, nem bírta volna elfogadni egy egész közösség tekintetét, tudva hogy ő maga gyenge és elbukott. Ahogy előre hajolt, fájdalom hasított a testébe, érezte a mellkasán a még csak gyógyuló seb fájdalmát és boldog volt. Ettől kevésbé érezte magát üresnek és élettelennek, kevésbé volt tőle sötét és összetört. Becsukta a szemét, az emlékei visszavitték a barlangba, Crawford kínzásaihoz, miközben azon gondolkodott, vajon valaha képes lesz-e megszabadulni a rémképektől.

Akaraterő (fordítás)Read this story for FREE!