Bíborfény | ✓

|| 58. Fejezet ||

Ma estére el akartam veszni a világ szeme elől. Erre nem szolgálhatott volna jobb környezetet az erdő mélyén lapuló tisztás. Talán butaság az éjszaka közepén egy sötét erdőbe hajtani, ahol senki sem hall meg bármennyire is kiabálok, ám ezekben a pillanatokban még az sem érdekelt volna, ha valaki kirángat az autóból és az avarba fojtja az arcomat. Sőt egyenesen megköszönném a becses gesztust.

Szánalmas vagy Nolan Lee!

Figyeltem a szurkos sötétséget, a tudatlanság lassan harapott bele a fényszórókkal bevilágított területekbe. Hangosan csámcsogott és a fény egyre csak csökkent a végtelen sötétségben. A kocsi pöffeszkedett, hangosan köhögött.

Szívverésem felgyorsult és rémülten pillantottam a kormány közepén húzódó vágtázó musztángra. A motor berregve lefulladt, egyedül a pislákoló fényszóró haldokolt. Pár perc elteltével a fények is kialudtak én pedig egyedül maradtam a sötétben.

Talán lehetett nyugalmasnak is nevezni. Halkan dalolászó madarak, süvítő szél, mocorgó falevelek. Semmi extra. Ám látni magam előtt a végtelenségig nyújtózkodó sötétséget rémisztő volt. Úgy közeledtek az ismeretlen árnyak, mintha engem is magukkal akartak volna ragadni.

Egészen más érzés volt itt a Mustangban ülve kémlelni a körülöttem lévő életet. Frissebb és üdébb volt minden.

Ahogy figyeltem az éjszakát magával ragadott a tudatlanság.

. . .

Telefonom egészen hangosan rikácsolt az ölemben. Nyakamba éles fájdalom nyilallt. Felszisszenve néztem a készülékre. Alig tűnt pár másodpercnek, de ami fogadott egészen más volt, mint amire elaludtam. A fák sűrű ágai között átszöktek az éppen felkelő nap sugarai.

A sötétség elsurrant a fák tövébe, megbújva az árnyékokban.

Mintha az esti élet hirtelen eltűnt volna és egy sokkal nyugodtabb közeg vette volna át a helyét.

Felvettem a telefont.

- Nehogy az álmaid rabjává válj, szépfiú – recsegte egy mély hang.

Szívem megdobbant, de a készüléket akkora már lerakták. Nem kellett elmondani, tudtam, hogy az, aki alig pár perce hozzám szólt maga volt a gyilkos. Abbynek igaza volt.

. . .

Ahogy beértem a suliba gyorsan a szekrényembe vágtam a kabátomat. Nem foglalkoztam a csengővel, a furcsa pillantású diákokkal. Tekintetem előtt csupán egy név lebegett. Abby! Ki kell hoznom Abbyt bárhol is van, meg kell védenem!

Szívem zakatolt végignéztem a csukott ajtajú termeken, de mielőtt meg bírtam volna szólalni Mr. Hamilton megállt pontosan előttem. Pillantása égetett. Hirtelen elfogott a páni félelem és ijedten léptem hátra.

- Mr. Lee? – hangja mély volt, öblösen beszélt hozzám. Rövidre nyírt tincsein végigsimított az ujjaival, majd az ajkait a fogai közé csípte. – Nem gondolja, hogy az óráján kellene lennie?

Mielőtt még mondhattam volna recsegő hanggal száműzött a termembe. Abby ajtaját figyelve sodródtam el reménykedtem abban, hogy szerda lévén majd találkozunk tanítás után a megszokott teremben. Ám a gyomromban keletkezett aprócska gubanc sehogy sem akart feloldódni, sőt. Ahogy egyre csak távolodtam Abby-től elfogott a rosszullét.

Az órákon csendben figyeltem a mutató halk kattogását és lassú mozgását. A tanárok kihúzott háttal álltak a gyönyörűre mosott zöld táblák előtt és egy fehér krétával a kezükbe vésték fel a tudni valókat. Figyeltem a kacskaringós, olykor csúf betűket. A saját füzetem üres lapjait és az osztálytársaim hű vázlatait. Magamat viszont képtelen voltam írásra ösztönözni. Abby járt a fejemben, a gyilkos, a szülei, a saját szüleim. Minden, amit az utóbbi hetekben elraktároztam, minden egyszerre tört ki onnan és ostrom alá helyezték már így is gyenge testemet.

Vállaim roskadoztak a rájuk pakolt súlyoktól.

És úgy éreztem, hogy rettegek. Hogy minden egyes percben összeránt valami félelmetes erő, úgy éreztem figyelnek. Ujjaim reszkettek a fehérpapír felett, próbáltam nyugtatni magamat, de idegeim elpattantak.

Ott ültem. Tekintetemmel a fizikai egyenleteket figyeltem, lelkem viszont szétcsúszott. Összetörtem. Észre se vettem és gyomrom tartalma a friss, új lapokon kötöttek én pedig reszketve borultam ugyanabba a hányásba.

Hallottam még a tanár ijedt sikítását, majd a diákok undorodó duruzslását. Lábaim összecsuklottak és a hányásomban zokogva görnyedtem össze.

Hirtelen minden tönkrement.

. . .

Friss levegőért kapálózott megtépázott testem. Figyeltem a doktornőt, aki kedvesen mosolyogva rakta el a vérnyomásmérőt. Szőke haját a füle mögé simítva felnézett a lapjairól rám. Tekintete kissé elidőzött fedetlen mellkasomon, majd észrevette magát megköszörülte a torkát.

- Mr. Lee azt hiszem elkapott valami vírust, tudja terjeng az egész iskolában egy hányásos-hasmenéses vírus, jobb lenne ha kiírnám magát egész hétre, rendben?

- Rendben.

A hangomra sem ismertem. Mély dörmögő valami. Az órára néztem. Pontosan most kellene elindulnom, hogy korrepetáljam Abbyt matekból. Ha Wayn nem talál majd ott tuti kinyírja Abbyt.

- Visszaveheti a ruháit. – Pillantott rám, majd egy halk sóhaj mellett a kezembe nyomta a gyógyszeres utalványt és egy igazolást. – Jobbulást, Mr. Lee!

Ahogy kiértem a folyosóra a gyomrom megint csak fordult egyet a helyén. Gyorsan kapkodtam a lábaimat. A csengő megszólalt. A diákok sorjában csordogáltak be a zsivajos osztályokba, mind fáradtak voltak. Szabadulni akartak. Akárcsak én a láthatatlan terhektől.

A végén már rohantam a fenti emeleten elhelyezkedő terem felé.

Mindenféle szörnyű előérzet taszigálta a testemet. Csak szaladtam, szaladtam és szaladtam. Nem láttam magam előtt semmit. Se a falakat, sem a hatalmas ablakokat, melyek rácsokkal keretezve választottak el minket a csillámló külvilágtól. Rohantam, mert éreztem valamit. Aztán egy hangos dörrenés, nem volt fegyver. Inkább mintha felborítottak volna egy asztalt. Pontosan onnan jött a zaj.

Az ajtó tárva-nyitva. Halk nyögés, elfúlt sóhajt, kiáltás. Majd hirtelen minden elcsendesült.

Izzadtan léptem a küszöbre.

Azt kívántam: Bár ne tettem volna meg. 

Kedveseim!

Bizony meg is jött a folytatás! :D

Nos és szerintetek mit talál Nolan a szobában? 

puszi Kyra!