Most komolyan?

1. fejezet

- Hékás! – köszönt Aliz, ahogy ledobta magát az ülésre legjobb barátnője mellé.

- Boldog kedd reggelt! – biccentett Lilla, ahogy kivette a bal, élénkrózsaszín fülhallgatót a füléből.

- Boldog kedd reggelt – ismételte nevetve Aliz, majd egy, a sapkája alól a szemébe lógó sötét tincset kisimított a szeméből. – Hallod, elmegyünk a bálra?

Lilla fehér arcán a halvány, szőke szemöldök a homloka közepéig szaladt.

- A téli bálba?

- Miért ne?

- Az most lesz pénteken.

- És?

- Nekem még ruhám sincs!

- Szerzünk – vonta meg a vállát Aliz. – Tavaly nem voltunk egy bálon se, idén legalább megnézhetnénk, hogy milyen.

- Hát, nem tudom...

- Bulizzunk egyet – kérlelte Aliz, mire a másik elmosolyodott:

- Hát, oké!

A két lány egyszerre lépett be az iskola nagy, öntöttvas kapuján.

- Hol lesz órád? – fordult Aliz a barátnője felé.

- A huszonötösben fenn – felelte Lilla.

- Én lent vagyok, akkor hazafelé majd találkozunk – ölelték át egymást.

- Sajnos ma nyolc órám van – mondta Lilla.

- Sebaj! Úgyis be akartam menni a városba. Neked kell valami?

- Sminklemosó. Hazafelé a buszon rendezzük, oké?

- Oké, jó legyél! – vigyorgott Aliz, ahogy elindult a folyosón. Lilla utána mosolygott, majd a lépcső felé vette az irányt. A teremből kiszűrődő hangok felerősödtek, ahogy átlépte a fehér faajtót. Hátul Morotits Mátéék szórakoztatták egymást, az járt akkora hangzavarral. A lány a középső padsorhoz sétált, a harmadik padba tette a táskáját.

- Szép jó reggelt – köszönt a padtársának.

- Pálinkás jó reggelt! – biccentett neki Róza, festett, vörös haja a szemébe hullott. – Van francia házid?

- Egy pillanat! – nevetett fel Lilla, ahogy lehámozta magáról babarózsaszín télikabátját, előkerült alóla fehér, rózsákkal teletűzdelt pulóvere. Lekapta a pillangódíszes sapkát és a színes sálat, szőke haja a vállára omlott.

- Hé, Lilla! – lépett oda hozzá hirtelen Máté. Rávillantotta tökéletes mosolyát, magabiztosan a padra dőlt. – Van francia házid?

- Már odaígértem Rózának, de utána megkaphatod!

- Csúcs! Király vagy!

Teregi Rajmund úgy sétált be a terembe, mintha az övé volna a világ, nem nézett senkire, csak magabiztosan előre. Magas volt, oldalt felnyírt, gesztenyeszínű hajával és nagy, barna szemeivel maga volt a megtestesült magabiztosság.

- Hé, Morotits! – szólt oda a másik fiúnak. – Ugye az a rohadt Király nem akarja megíratni a matekot? – Hanyagul megállt, szilárdan nézett a szemébe.

- Hát remélem, én nem tudok semmit! – felelte a másik.

- Azt már megszoktuk – horkantott fel Rajmund, majd ledobta a padra a táskáját.