Tévedés

6.

("Mindez csupán néhány másodperc alatt zajlott le, a monacói fiú már újra előttem állt. Gyorsan elköszöntem és a következő ajtóig sétáltam. Mikor ott végeztem, ajtócsukódást hallottam magam mögött. Nem igazán foglalkoztam vele, egészen addig, míg meg nem éreztem egy kezet a vállamon.") 

Kifejezetten örültem annak, hogy újra találkozhattam Vele, még ha csak hivatalos formában is. Amikor, néhány pillanattal később, a távozásom után, meghallottam az ajtónyitódást magamnak is alig akartam bevallani, hogy meg-meg dobbant a szívem. Ám nem vettem tudomást a kezdődő szituációról.
Egy halvány, alig észrevehető mosollyal az ajkaimon fordultam meg, mikor megéreztem egy kezet a vállamon, várva arra, hogy szembe találom magam azokkal a bizonyos smaragd íriszekkel. Csalódnom kellett. Az a férfi volt, aki jelen volt a néhány nappal azelőtti fürdőlepedős incidensnél. Charles bátyja.

- Segíthetek valamiben Uram? - mosolyogtam rá kedvesen. Ő is így tett.

- De még mennyire. Szépen megkérem, hogy hagyja békén az öcsémet - mondta ekkor még szelíden, de igen határozottan.

- Parancsol? - néztem fel rá értetlenül. Ekkora már egyikünk arcán sem volt ott a műmosoly.

- Jól hallotta. Ne legyeskedjen a testvérem körül. Nincs szüksége még egy problémára.

- Elnézést Uram, de nem tudom, hogy miről beszél... - mondtam bizonytalanul. Az arca már korántsem volt olyan barátságos, mint néhány perccel azelőtt, vagy, mint a medencéknél. 

- Tudom, hogy magánál töltötte az éjszakát, nem is olyan rég. Ne nézzen hülyének, látok, amit látok.

- Ez...

- De akkor fogalmazok máshogy, Kisasszony - vágott a szavamba -, ha nem szeretné, hogy a főnöke megtudja, hogy kikezdett az egyik vendéggel, ami, ha nem tévedek, szabályellenes. Tartsa magát távol Charlestól. Az öcsém fiatal és mohó, megőrül a szép nőkért. Saját maga sem tudja, mi a jó Neki. De amire a leginkább nincs szüksége, az egy újabb szeszély.

Mielőtt válaszolhattam volna, hátat fordított nekem és elindult vissza a szobájába. A kezét a kilincsre tette, ám mielőtt belépett volna, fenyegetően rám nézett és utoljára figyelmeztetett, hogy tartsam magam az előbb elhangzottakhoz és ő is tartani fogja a száját.

Köpni-nyelni nem tudtam. A két testvér, eddigi tapasztalatok alapján, valamiben nagyon hasonlítanak. Pillanatok alatt felmegy tőlük az ember cukra. Most sem történt másképp. Valamin azonnal le kellett vezetnem a feltörekvő dühömet, a gurulós kocsi volt a legközelebb hozzám. Hatalmasat rúgtam a jól megpakolt, kerekekkel ellátott asztalba, ami után egész nap sajgott a lábam. Nem is én lettem volna.
Camilla visszajött hozzám, hogy megtudja, mitől durrant el az agyam. Kis híján leharaptam a fejét, majd dünnyögve tovább mentem. A lány nem tehetett semmiről, nem is tudta, hogy mi történt. Ő csak annyit látott az egészből, hogy egy férfi beszélget velem. Fogalma sem lehetett arról, mit is akart tőlem az igen kellemetlen úr.

Ezután az atrocitás után már nem lehetett hozzám szólni aznap. Újra és újra végigpörgettem fejben az elhangzott mondatokat. Egyetlen egy szó ragadt meg bennem igazán. Szeszély. Még, hogy én egy újabb szeszély vagyok. Nonszensz az egész. Hisz köztem és Charles között nincs semmi. Hogyan is lehetett volna köztünk bármi is, mikor Neki barátnője van és ez számomra azonnal kizáró oknak számít. Illetve persze, nem is szerettem volna Tőle semmit... Ezt mondogattam magamnak egész nap és ezt nap végére már egészen el is hittem. 

Aznap már csak egyszer láttam a monacói fiút, futólag, a folyosón. A szobájuk ajtaja előtt állt, mikor meglátott, kedvesen rám mosolygott, én azonban úgy mentem el mellette, hogy Rá sem néztem. Hallottam a lépteit magam mögött, utánam akart jönni, de abban a pillanatban jelent meg ajtóban az édesanyja és szólt fiának, hogy ne tévessze el megint a szobát, mindenki ott van, abban a lakosztályban. Látni nem láttam semmit, nem fordultam meg. Hallani viszont hallottam. Charles erőltetett nevetését, hogy a homlokára csapott, valóban megint rossz szobába akart bemenni, majd a távolodó lépteit, végül pedig az ajtócsukódást.

Csak egy szeszély.

Annak ellenére, hogy csak beszélgettünk és mindössze egyetlen egy alkalommal úgy, mintha mindketten embernek tekintenénk a másikat, mégis szeszélynek lettem titulálva.

A korábbiakkal ellentétben, hamar véget ért a nap. Amikor beléptem a szobánkba, Camilla már az ágyán feküdt, munkaruhában, és a telefonját nyomta. Megemelte a fejét, mikor beléptem, de nem túl sok pozitív érzelmet láttam az arcát. Inkább úgy fogalmazok, hogy semennyit. Tudtam, hogy elszúrtam vele, és nem rajta kellett volna levezetnem a feszültséget. Tartoztam neki egy bocsánatkéréssel és magyarázattal is, amit azon nyomban meg is kapott, amint ráfeküdtem és átöleltem. A magyarázkodásba csak akkor fogtam bele, miután sikerült nevetve lelöknie magáról. Egyenesen a kemény parkettára. Ezután már nem csak a lábam, de a derekam és a szebbik felem, a fenekem, is megfájdult. 

Végre sikerült neki elmesélnem a karácsony estémet, illetve hajnalomat. Azt, hogy a francia ajkú fiú milyen jó társaságnak is bizonyult. Az olasz lány egészen addig rettentően lelkes volt és mindenféle elméleteket szövögetett, természetesen úgy, hogy a szavamba vágott, amíg el nem jutottunk a mai napig. Rögtön megértette, mitől éreztem magam úgy, hogy legszívesebben embert ölnék. Bár barátnőm is meglehetősen furcsának és frusztrálónak találta eme fajta fenyegetőzést, mégis megpróbált valamilyen elmélettel előállni, hogy mi állhat a dolog hátterében. Ilyen volt például, hogy nagyon szerethetik Charles barátnőjét, és nem szeretnék, hogy szakítsanak. Vagy egy másik, hogy ha mégis szakítanának, nem tenne jót az újonc Forma 1-es pilótának, hogy egy új kapcsolat elvonná a figyelmét.
Én mindeközben nem győztem elégszer hangsúlyozni, hogy szó sincs olyanról, hogy felmerült volna még csak a gondolata is, hogy én és Ő. A legfontosabb dolog pedig az, hogy nem tettünk semmi olyasmit, ami számunkra tilos lenne. A beszélgetés nem bűn, még ha kapcsolatban is van az ember. Bár úgy tűnik, hogy ez mégiscsak annak számít, és az ember lánya egy kis kedvesség után rögtön szeszéllyé válik a másik életében. 

Ahogy egyre többet beszéltünk róla, éreztem, megint kezd fojtogatni a harag, amit a két monacói iránt tápláltam. Inkább elmentem fürdeni, majd bebújtam az ágyba. Mire Camilla is végzett a fürdéssel, addigra már félálomban voltam, nem sokra rá pedig már az igazak álmát aludtuk mindketten.

2019. 08. 27.