Tévedés

4.

*Charles Leclerc* 

Hogy mekkora egy idióta vagyok. Egy pillanat alatt leromboltam mindent, amit az elmúlt két napban felépítettem. Biztos, hogy elfogja Neki mondani...

Alig négy órával azelőtt még határozott voltam azzal az álláspontommal kapcsolatban, hogy márpedig engem nem izgat az a csaj. Egyszerűen nem. Ezt a bátyámnak, Lorenzonak is kifejtettem, mikor elmentünk ketten sétálni. Folyamatosan azzal nyaggatott, hogy mégis miért viselkedtem azzal a lánnyal úgy, ahogy.  Frusztráltan magyaráztam, hogy nincs különösebb oka annak, hogy miért beszéltem így Vele, csak az, amit akkor és ott elmondtam. Mégpedig, hogy a munkáját végezze, ha már egyszer azért van ott. 

- Ismerd el, hogy egy kissé bunkó voltál. 

- Ugyan már Lorenzo, ne túlozz! Semmi olyasmit nem mondtam, ami ne lett volna igaz. 

Nem igazán győztem meg az érveimmel, ráadásul még a fejébe is vette, hogy valami olyasmi piszkálta a csőrömet, amely számomra nem megengedett. Tekintve, hogy most már három éve alkotunk egy párt a barátnőmmel, Giadaval. A kapcsolatunkban voltak és vannak is hullámvölgyek, de mindig mellettem állt. Nem vonhatja el a figyelmemet ez a recepciós lány. 

- Jól megvagytok Giadaval, nem? - nézett rám sokatmondóan.

- Persze - nos, többé-kevésbé. - Szeretjük egymást és rajta kívül senki más nem érdekel.

Olyan meggyőzően ejtettem ki ezeket a szavakat, hogy még magammal is sikerült ezt elhitetni. Görcsösen kapaszkodtam ebbe, de ez egészen addig tartott, míg meg nem láttam Őt.
A bátyámmal annyira nem figyeltük, hogy merre sétálgatunk, hogy a végén teljesen eltévedtünk. A sötétségnek köszönhetően meg még annyira sem tudtunk tájékozódni, mint nappal. Illetve az sem könnyítette meg a dolgunkat, hogy konkrétan jégcsapok nőttek az orrunkból, annyira cudar volt az időjárás. Valamivel negyed tizenegy után értünk vissza a szállodához, de minden reményünk szertefoszlott, mikor az ajtó nem nyílt ki. Abban bíztunk, hogy valaki van a hallban, aki be tud minket engedni, szóval bekopogtunk. Nem volt mázlink, mert semmi nem történt, így újból megismételtük tettünket. Szinte rögtön utána kivágódott mellettünk az üvegajtó és megjelent Ő. A rohadt életbe! Szabályosan üvöltöttem legbelül, hogy lehetek ekkora szerencsétlen, hogy pont Neki kellett ott lennie. Emiatt nem is hallottam, hogy mit mondott. Lorenzo viszont válaszolt helyettem is, majd megindult a bejárat felé. Szótlanul követtem. Nagy nehezen, a bátyám példájára, én is kipréseltem magamból egy "köszit" és a lifthez léptünk. Számtalanszor hátrapillantottam Rá, de a gúnyos tekintetétől görcsbe rándult a gyomrom. Utál engem. 

Néma csendben álltunk a felvonóban. Nem gondolom, hogy testvérem észrevette a lopott pillantásaimat Laura irányába. A szobáink előtt elköszöntünk egymástól. Mikor beléptem, már tudtam, hogy egy jókora veszekedés vár rám. Még le sem vettem a cipőimet már kezdődött is a cirkusz. Most éppen azért, hogy miért ilyen későn értem vissza. Csak remélni tudtam, hogy mellettünk lévő szobában tartózkodó testvéreim semmit sem hallottak belőle. A vihar lecsendesedése után bevonultam a fürdőbe. Mire visszaértem Giada már aludt. Elfoglaltam az ágy másik oldalát, de egymásnak háttal feküdtünk. Megint haragban "váltunk el" egymástól. Órákon át csak forgolódtam és azon gondolkodtam, hogy, mikor siklott félre ennyire a kapcsolatunk. A gondolataim egy idő után akaratlanul is Laurára terelődtek. Bármennyire is próbáltam kiűzni az elmémből, ez a lány csak elegánsan besétált és egyszerűen törökülésbe vágta magát. Felidegesített. Mégis mi a francért gondolok én Rá?! Hisz itt fekszik mellettem egy gyönyörű nő, akibe annyira szerelmes voltam és... Azt hiszem, hogy még most is az vagyok. De valami mégis megfogott abban a göndör hajú lányban, aki e pillanatban is a hallban tartózkodott.