Tévedés

15.

Három hónap telt el.

Újra búcsút intettem a szülőhazámnak, a barátnőmnek, Boginak, a testvéreimnek és a szüleimnek, hogy visszatérjek Rómába. Az egyetemhez visszaérve, akárcsak egy évvel korábban, megbabonázva figyeltem a hatalmas épületet és a hömpölygő tömeget, aminek elején megpillantottam sármos olasz barátomat, Fabiot. Ahogy tavaly is, mikor én voltam első éves, úgy idén is ő igazította útba az újoncokat. Biztos voltam benne, hogy nem lát, így megindultam a kampusz irányába, hogy újfent elfoglaljam a régi szobánkat, amelyet ismét Camillával osztottam meg. Jó ideje nem találkoztunk, s mikor újból egymás társaságát élvezhettük, a másik nyakába borulva álltunk jó néhány percig. Igaz, nem ez volt eddigi életünk ötletei közül a legfantasztikusabbik... augusztus végén. Olaszország kellős közepén. Nos, ha úgy fogalmazok, hogy a bőrünk egy hangos cuppanással vált szélt, akkor finoman fogalmaztam. 

A harmadik félév sokkal nehezebbnek bizonyult, mint amire előre számítottam. Olasz barátnőmmel a szabadidőnk legnagyobb részét a könyvtárban töltöttük a könyvek felett görnyedve, hogy megértsük azt a tananyagot, amit alig tanítottak meg nekünk. Inkább csak próbálkoztak vele. Azonban, amikor a számonkérésre került a sor, keményen visszakérték azt a tudást, amit nem igazán akartak átadni. Többször a bukás szélére sodródtunk barátnőmmel, szerintem annyit sírtunk abban a pár hónapban, hogy teljes Afrika vízkészletét pótolni tudtuk volna. Fabio, aki mindig készségesen próbált nekünk segíteni, időnként frászt kapott, mikor például nem jött ki egy egyenlet megoldása, hirtelen őrült szitkozódásba kezdtünk vagy zokogásba kezdtünk. Volt, hogy egy idegroham csapott át vigasztalhatatlan bőgésbe. Szóval igen, nem volt könnyű dolga, de egy idő után megtanulta kezelni a dührohamainkat és rájött, hogyha van nála egy kis csoki, majdnem minden problémát megtudott vele oldani. Ő lett a mi okos cukros-bácsink...

Őszintének kell lennem, főleg magamhoz. Az igazság az, hogy nem Camilla vagy Fabio, de nem is az a töménytelen csokoládé volt, amit a végeláthatatlan hónapok alatt magamba tömtem, akik vagy ami átsegített ezen a stresszes időszakon. Az én mentsváramat úgy hívták, hogy Charles Leclerc. Soha nem gondoltam volna, hogy azok után, amilyen viharosan is indult a mi kapcsolatunk, hogy hosszú hónapokig csak barátokként üzemeltünk és azután a csók után... A sportújságok, de főleg a pletykalapok azt találgatták, ki a titokzatos lány, aki időről időről felbukkan a tehetséges, fiatal és még annál is jóképűbb Leclerc mellett. Szerelem vagy csak szimpla barátok, esetleg egy futókaland, amit véletlenül lebuktattak?

Nos, ez lettem volna én. 

A Barátnő. Nagy kezdőbetűvel, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Azonban ez a tündérmese nem teljesen olyan, mint amit a kislányokkal elhitetnek gyerekként. 
Aznap, augusztus elején, a Gellért-hegy árválkodó padján valami megtört kettőnk között. A ki nem mondott szavak, az elfojtott érzelmek végre a helyükre kerültek. Akkor ott, végre nem voltak gátlások, nem kellett megfelelnünk senkinek és semminek, csak élveztünk a pillanatot. Hosszú-hosszú percekig. Majd, amikor fogyni kezdett a levegőnk, elváltunk, hogy néhány másodpercre magunkba szippantsuk az éltető oxigént... Hogy tovább élvezhessük a pillanatot. Megszámlálhatatlan elvesztegetett tűnő időt kellett bepótolnunk és nem szerettünk volna elsietni semmit. A kapcsolatunk semmilyen formájára nem volt ez jellemző, pont most kezdtük volna el?
A pillanat azonban, bármennyire is akartuk, hogy örökké tartson, tovaszállt és várt ránk az a hálátlan feladat, hogy helyretegyük, hányadán állunk is egymással. 

- Nagyon kedvellek - meleg kezével az arcomat cirógatta, miközben a homlokát nekem döntve suttogta el azokat a szavak, amiket egy ideje, ugyan titkon, de nagyon szerettem volna hallani. 

- Biztos nem csak az alkohol beszél belőled?

- Az igaz, hogy az alkohol adott bátorságot, hogy lépjek, de az érzelmeimet nem neki köszönhetem. Azt csakis te és a bosszantóan makacs egyéned váltotta ki belőlem már akkor, mikor még nem is lett volna szabad.