Guilty Love

~일곱~

Közvetlenül a bal oldalamon lévő ajtó kitárult és egy kócos, szőke fej jelent meg előttem. A fej tulajdonosa éppen csak ráterítette fekete-piros ingjét csupasz bőrére, és élesen beszívta a levegőt mialatt végigmért.
- Elég rossz időpontot tudtál választani cica... - morogta, s mint aki elfelejtett volna valamit visszafordult a szobába ahonnan az előbb kijött.
- Ne menj sehová Olivia, veled még nem végeztem. Nemsokára jövök! - azzal becsukta az ajtót és intett, hogy kövessem. Mit ne mondjak meglepett, hogy nem ugrasztott rám azonnal valakit, hogy ne tudjak elmenekülni. Bár biztos úgy volt vele, hogy ha már idejöttem SiHyeon-ért nem fogok nélküle távozni. És az, hogy kurvázott miközben rám várt azt bizonyítja, biztos volt tervében.
Fejemben milliószor elátkoztam miközben csöndesen haladtam mögötte.
- Mondd ki hangosan cica amit gondolsz! - mondta hátra se nézve, engem pedig kirázott a hideg. Ez most vagy olvas a gondolataimban, vagy nem most éli át először ezt a beszélgetést.
- Megtennéd, hogy nem hívsz cicának miközben más lányokkal hancúrozol? - kérdeztem ingerülten. A hátam közepére nem kívántam se őt, se ezt a helyet.
- Tán nem féltékeny vagy kiscica? - nézett hátra pajkos mosollyal.
- Mire lennék féltékeny? Nem is ismerjük egymást. - felháborodottan megforgattam szemeimet miközben válaszoltam előző kérdésére. - Pont ezért kértem, hogy hagyd ezt a cicázást.
Váratlanul megtorpant és hátrafordult, emiatt pedig én egyenesen lefejeltem a mellkasát. Elcsodálkozva, elnyílt ajkakkal néztem fel rá. Perceket állhattunk így mire végül megszólalt.
- És mi van ha nekem így tetszik? - hangja lágy volt, halk, nem olyan mint az előbb, semmi él vagy szarkazmus nem volt benne. Nagyot nyeltem és emlékeztettem magam rá, hogy Ő itt Park JiMin személyesen, nem szabad bedőlni a trükkjeinek, ez az oldala pedig az egyik a sok skizofrén arca közül. Undorodva léptem hátra egyet még mindig tartva a szemkontaktust.
- Hol van SiHyeon? - fújtam ki a levegőt amit eddig fel sem tűnt, hogy bent tartottam.

Az út további részében nem szólt hozzám többet, de nem is bántam. Próbáltam felfedezni a helyet, most, hogy aprólékosabban is körbe nézhettem, de történetesen olyan volt, mintha csupán körbe-körbe járkálnánk. Ki se néztem volna, hogy ilyen hatalmas ez a helyiség. A falakon rikító fehér festék már szinte bántotta a szemem, az ajtókat is hasonló színre mázolták. Talán ezzel a tisztaság érzettel akarták ellensúlyozni mocskosságukat.
Végre megálltunk egy ajtó előtt amely pontosan ugyan úgy nézett ki mint a többi, és JiMin benyitott. Amint én is beléptem a szőkeség után tekintetem rögtön a székcsoportra vándorolt a szoba közepén, sokkal inkább az ernyedt testre amelyik az egyik fém ülőalkalmatosságon terült el. Egyből odaszaladtam hozzá és letérdeltem elé, kisimítva egy kósza hajszálat a szeméből. Halántékán hosszú csíkban alvadt vér égtelenkedett.
- Azt mondtad nem esett bántódása! - förmedtem rá JiMin-re aki az ajtófélfának támaszkodva bámult minket. Kész voltam kiverni belőle a szart is. Két dolgot utáltam legjobban a világon: ha szóban vagy ha tettekkel bántják a barátaimat. És mostmár nem is féltem tőle annyira. Elő jött belőlem az anyáskodó énem, mely előrébbvalónak tartotta megvédeni SiHyeon-t minthogy berezeljek egy ilyen beteg állattól. Ha kell még harcba is szállok vele.
- Lehet kicsit erősebben ütöttem le a kelleténél... - vonta fel hanyagul a vállát elgondolkozó arcot vágva.
- Te kis... - indultam meg felé és már emeltem is a kezem, hogy megütöm, de ő fürgébb volt és elkapta a csuklóm.
- Már megint durvulsz drága. Igazi kis vadmacska vagy, bár úgy érzem kezdesz megfeledkezni arról, hogy te csak vendég vagy itt. - húzott oda magához, így közelebbről nézett bele szemeimbe. Lélegzetem megint elakadt; nem hiszem el, hogy még van bőr a képén...
- SeoAh... - hallottam egy halk nyöszörgést, mire kirántottam kezemet a szorításból és visszasiettem barátomhoz.
- SiHyeon, jól vagy? Fáj valamid? Bántottak? Mi történt? Ki ütött meg? - bombáztam kérdésekkel, de válasz helyett SiHyeon csak a kezemért nyúlt, ám ezt az őket leszorító bilincsek meggátolták. Mi az Isten...
- Engedd el! - csattantam fel. Megütöm, megütöm, megütöm, megütöm.
- Eszem ágában sincs. - válaszolta szórakozottan JiMin mialatt elhelyezkedett az egyik széken. - Jobb lenne ha te is helyet foglalnál.
- Meg azt ahogy te gondolod. - vágtam rá felháborodottan és reméltem, hogy csak viccel. - Szerintem nem ez a legalkalmasabb pillanat egy teadélutánra.
- Felettébb humoros vagy cica, de inkább ülj le amíg szépen mondom! - hangja kezdett komorodni.
- Ahhoz viszont le kell, hogy ültess! - néztem rá elszántan.
- Ahogy akarja, királyném. - ezektől a megnevezésektől a falra tudnék mászni,éppoly undorító ak mint maga JiMin... - Kook, kérlek tégy eleget a hölgy kívánságának! - biccentett mögém az egyik sötét sarokba.
- Mivan? - néztem rá értetlenül, mire két kéz erősen megmarkolta a vállamat és lenyomott a székre. A meglepetéstől észre sem vettem, hogy a két hűvös bilincs az én csuklóimra is ráfonódik, csak mikor már ellenkezésem ellenállásba ütközött.
- Nem zárhatsz be! Ez emberrablás! - kiáltottam magamból kikelve, ám ekkor egy pofon csattant arcomon számba pedig fémes íz kezdett szivárogni.
- Te állat, ha mégegyszer hozzányúlsz én esküszöm hogy... - kezdte SiHyeon de ekkor JiMin közbevágott.
- Finomabban Kook, a végén még beszédképtelenné teszed a kiscicát. Pedig a csinos kis ajkaira még nagy szükségünk van. - lábait keresztbe tette, állát pedig bal kézfején pihentetve beszélt.
- Bocs Főnök. - jött mellőlem a hang de semmi megbánás nem volt benne. A meglepődöttségtől és persze a fájdalomtól nem tudtam tovább a szabadulásomnak hangot adni, csak ültem ott megtörten.
- Na most, hogy mind egybegyűltünk - csapta össze ünnepélyesen a kezét JiMin - beszélgessünk egy kicsit Ahn JaeJoon-ról.
- Ne merd mégegyszer a szádra venni apám nevét! - motyogtam vészjóslóan, mialatt egy adag vért kijuttattam a számból egyenesen 'Kook' cipőjére, mire az nem tetszését hangos morgásban fejezte ki.
- Hm... Szóval az apja. Kezd egyre érdekesebbé válni a történet, nem gondolod Kookie? - közölte rám se nézve. - Találkoztál vele mostanában?
- Az apja tíz éve halott te barom! - csattant fel mellettem SiHyeon.
- Nekem nagyon is előnek tűnik. - tartott élem egy képet, amelyen egy napszemüveges, idős férfi vigyorgott átkarolva egy fiatalabbikat. Bármilyen rég is volt az a tíz év, ha apám szembe jönne velem az utcán azonnal felismerném.
- Ez mikori kép? - kérdeztem kábán.
- Pontosan negyed órás. Az egyik emberem most küldte át Kook pedig kinyomtatva hozta nekem. Japánban készült. - dőlt hátra összefont karokkal. Lehetetlen.
- Japánban?! Tíz éve autóbalesetet szenvedett, a kocsi felrobbant, apám szénné égett. A saját szememmel láttam a maradványait. Még a családi karkötőjét is megtalálták. - ráztam meg könnyes szemmel a sajátomat jobb csuklómon.
- Mert ő úgy akarta. - vágta rá higgadtan. - Pontosan abban az évben mikor te megszülettél, apádnak világra jött elsőszülött gyermeke is, avagy a bátyád. Soha nem tekintett titeket az igazi családjának. Azt a tíz évet csak azért töltötte veletek, mert akkor még nem tudott mit tenni a fiával. Utána megtervezte a halálát és mindent JaeMin taníttatásába fektetett. Kezdetben apám emberei, később pedig az enyéim kísérték figyelemmel a fiú tanulmányait az iskoláiban.
- Tanárok? - szörnyedtem el a gondolattol, hogy maffiózók tanítanak egy iskolában.
- Istenem... Dehogy - fuldokolt a nevetéstől, mire én kérdőn néztem rá - Takarítók, gondnokok, szülők...
- Jó. Tegyük fel, hogy elhiszem amit mondtál. De egy dolog még akkor sem tiszta.
- Most mondtam el, hogy az apád soha nem szeretett és elhagyott egy másik gyereke miatt, neked pedig csak egy dolog nem tiszta. Le vagyok nyűgözve cica, igazán.
- Vigyázz a szádra! - sziszegte mellettem SiHyeon.
- Nem mondtam, hogy hiszek neked, csupán feltételezzük azt. Ebben az esetben én mire kellek? Mármint köszi, hogy szembesítettél a dolgokkal, majd karácsonykor nem felejtek el nekik is küldeni lapot, de nem hiszem, hogy csak úgy hagynál elsétálni minket, és úgy tenni mintha mi sem történt volna.
- Jajj cica... - sóhajtott egy nagyot - Ilyet se mondtam még egy nőnek sem.
Lehajtotta a fejét, úgy, hogy szőke tincsei egészen eltakarták az arcát.
- Szükségem van a segítségedre. - nyögte végül.