A Fény Harcosa

2

- Miféle alteraci orkokkal? – kérdem vissza értetlenül.
- Egy favágó látta, ahogy egy zöld alak elcipel egy elejtett pumát.
Embereim között kétkedő morajlás üti fel a fejét.
- Zöld? Biztos egy goblin volt... - szól közbe Lerdon, mire nevetés támad. Lerdonnak olyankor jó érzéke van a feszültség oldásához, de sokat kell még tapasztalnia. Gazdag család csemetéje, akit az előző parancsnoka móresre akart tanítani, így a sereg helyett ide került.
Ezt persze nem veri nagydobra.
- Attól még hogy nem vagyunk harcosok, meg tudjuk különböztetni a kettőt, „vitéz uram" – veti oda a kereskedő sértődötten.
- Az csak a békeszirom mennyiségén múlik... - tromfol rá Lerdon. Mielőtt újabb nevetés támadna, csendet intek.
- Nolahr felderítő nem jelentkezett? – fordulok a tiszthez.
- Mióta két nappal ezelőtt itt járt, nem, uram.
Persze, ez még nem jelent semmit. Nolahrnak nem kötelessége minden nap megjelennie. Ennek ellenére nyugtalanít a helyzet...
- Visszamész a faluba? – kérdem ismét a kereskedőt.
- Igen, uram – válaszolja megenyhülve.
- Rhayld, Freilin! – szólok, mire előlépnek az újoncok – Kísérjétek el az árust, és derítsétek ki, hogy mi ez az egész. Tudni akarom a részleteket, ki látott mit, és pontosan hol...
- Tisztelettel uram – vág közbe ismét Lerdon – szükséges ez? Elvégre valószínűleg csak pár paraszt látomásáról van szó...
Rámeredek, mire elhallgat.
- Jól hallom? – indulok felé, miközben álmosolyra görbítem a szám - Lerdon közlegény, önként jelentkezel egy hónapnyi latrina takarításra? Ez igen derék, köszönjük, Lerdon! – jelentőségteljesen megveregetem a vállát, ami halk nevetgélést eredményez.
A katona bosszúsan néz, de nem szól többet. Ismét csendet intek. Az újoncokra terelődik a figyelmem.
- Ti pedig induljatok!
- Igenis, kapitány! – válaszolják kórusban.
- És most semmi bohóckodás!
Mindkettő megszeppen.
- Igenis, kapitány! – ígérik végül, aztán elsietnek.
- Az őrséget megkettőzzük. De most kezdjük a szemlét.

Óriási, a várfallal egymagasságú vaskerítés zárja el a foglyok lakta részt, a kapu csak úgy zörög bele, ahogy kikulcsolják.
Négyen lépünk be, a többiek kívül maradnak, készenlétben.
Elindulunk, hogy körbejárjuk az összes viskót. Csend honol, csak csizmáink kopognak hol a szikkadt talajon, hol a fapadlón.
Bár minden nap ugyanaz fogad, soha nem fogom megszokni a látványt...

Ez ugyanaz a Horda lenne, teszem fel magamnak a kérdést, amelyik legendás hadvezéreink életét követelte? Amelyik egész Azeroth kipusztításával fenyegetett?

Mikor először hallottam, hogy egy ork fogolytábor őre leszek, azt hittem, hogy igazán kemény feladatot kaptam. A háborúban látott vérszomjas fenevadakat vártam, akiket még a saját testi épségük sem érdekel, ha ölhetnek. Nap, mint nap szökni próbálnak majd, gondoltam, így tökéletesíteni kell a harctudásomat, hiszen az orkok fegyver nélkül is roppant erővel bírnak. Mindennapos lesz a lemészárolt őrök látványa, amelyekből ha nem vigyázok, bármelyik én magam is lehetek.

Ám amik ehelyett fogadtak, és fogadnak is azóta mindig, azok naphosszat egyhelyben üldögélő vagy fetrengő foglyok. Üveges szemmel bámulnak maguk elé, tudomást sem véve a körülöttük zajló világról.
Ezek a lények csak külsőségekben mondhatók orkoknak. Nem hogy szökni, vagy ölni nem próbálnak, némelyik még a legyeket sem hajtja el magáról.
A Kirin Tor mágusai valamiféle letargia nevű betegségről beszélnek, ami a háború után járványként terjedt el a nép tagjai között. Szerencsére csak közöttük.

Orrfacsaró bűz vesz körül minket. Mára is jut egy ork, aki saját ürülékében fetreng.
Elindulok, hogy arrébb húzzam az egykori harcost, de mire hozzá érhetnék, embereim már fogják. Elborzaszt, hogy harcedzett katonáknak ilyen munkát kell végezniük, de nem engedhetjük, hogy más kór is felüsse a fejét, főképp nem olyan, amit mi magunk is elkaphatunk.
Odébb helyezik a testet, és eltakarítják a mocskot. Az ork rezzenéstelen arccal tűri, csak onnan tudni, hogy életben van, hogy pislog. De agyban teljesen máshol jár. Talán most is a háborúban harcol, és elégtételként halomra öli a Szövetséges erőket? Vagy csak messzi otthonáról álmodik, esetleg otthagyott családjáról?

Valószínűleg sosem fogom megtudni.

Egyetlen ork van az egész táborban, aki nem élő halottként éli a napokat. Lerdon elnevezte őt „Ébernek".
„Éber" mindig csinál valamit, hol kavicsokat gyűjt, és rakosgatja őket, most viszont egy egeret fogott, azt futatja a karján. De valahányszor odaérünk, abba hagyja a tevékenységét, és minket figyel szótlanul.
Már sokat tanakodtam, milyen elfoglaltságot adhatnék neki, de mindig arra kellett rádöbbennem, hogy olyan eszközt kéne a kezébe adnom, amivel egy ork ölhet is. Ezt pedig nem kockáztathatom.
Tekintetünk találkozik. Állom a figyelő szempárt, ami egykor vérért szomjazott, most úgy tűnik, válaszokért teszi azt. Érzem, én legalább annyira megfejthetetlen rejtély vagyok számára, mint ő nekem.
- Kapitány, haladhatunk tovább? – szól Calvot.
- Hogyne. Menjünk.