20. fejezet

5.8K 320 142
                                    

Biztos vagyok benne, hogy pisztolylövést hallottam. Még akkor is, ha csak filmekből tudom milyen, ez a hang összetéveszthetetlen. Remegve térdelek a padlón, és gondolkodni sem tudok, csak Harryt látom magam előtt, ahogy a járdán fekszik, és alatta egyre duzzad a vértócsa. Ám amikor az első dörrenést rövid időn belül egy második követ, a bénultságom elszáll, azonnal talpra ugrok, és a hátsó ajtót feltépve, rohanni kezdek a sikátor felé.

Még hallom a kocsikerekek csikorgását, de mire odaérek, már csak a távolodó féklámpákat látom, ahogy befordulnak a sarkon. A földön az éjszaka homályában két mozdulatlan alak fekszik. Zakatoló szívvel lépek óvatosan közelebb. Bár a hányinger kerülget, akkor is muszáj legalább egy pillantást vetnem rájuk közelebbről, tudnom kell az igazat.

Megkönnyebbült sóhaj tör ki belőlem, ahogy elgyengülten újra négykézlábra esem, ez alkalommal egy sáros tócsa kellős közepén. A piszkos latyak az arcomba fröccsen, de ez sem érdekel. Az egyetlen dolog, ami számít, hogy Harry nem lehet egyik alak sem, ezt már csak a sziluettekből is látom. Nem vagyok igazán vallásos, de most azért a sötét ég felé fordítom az arcomat, és elmormolok egy „Köszönöm, Istenem"-et, ahogy próbálom kontrollálni a szűnni nem akaró remegésem.

- Mi történt? – hallom meg a hátam mögül a ziháló hangot, amit ezer közül is felismernék.

Felpattanok, és úgy, ahogy vagyok, nyakig sárosan a karjaiba vetem magam, miközben ő a vállam fölött körülnéz.

- Úristen, Harry, azt hittem... – csuklik el a hangom, és sírva a nyakhajlatába temetem az arcom. Csikorognak a homokszemek a számban, ahogy összeszorítom a fogaim. A szemeimet is égeti a belefröccsent sár, de arra sem pazarlom az időt, hogy legalább a pulcsim ujjával letöröljem az arcom, csak a lapockáiba kapaszkodva ölelem magamhoz minél szorosabban.

- Menj be. Elintézem – fejti le magáról a karjaimat, és a derekam két oldalára markolva befelé tuszkol az ajtón.

- Dehogy hagylak itt! Mi van, ha visszajönnek?! – ellenkezek hisztérikusan, és görcsösen szorítom a kezeim ökölbe, bennük az inge egy gyűrött darabjához ragaszkodva.

- Senki nem megy vissza oda, ahol lelőtt két embert! Menj be. Most! – parancsol rám, hogy kizökkentsen, én pedig a hangsúlyra való tekintettel ezúttal gépiesen teszem, amit mond.

Elképesztő hidegvérrel kezeli a helyzetet. Próbálok nem arra gondolni, hogy hányszor kellett már az elmúlt években hasonló szituációban gyorsan cselekednie.

Remegő térdekkel botorkálok el Adamig és Niallig. Ők azok, akiknek a jelenléte legalább a biztonság illúzióját megadhatja most nekem. Ahogy meglátnak, rögtön elkezd a fülig érő szájuk sarka lefelé görbülni. Leesek a bárszékre Niall mellett, és a pultra könyökölve, halálsápadt arccal, nyögve odavetem Adamnek:

- Adj egy vodkát. Duplát.

- Mi történt veled? – néz rám Niall összevont szemöldökökkel, és a ruhámon éktelenkedő sárfoltokra mutogat közben.

- Velem... semmi... – nyöszörgöm, és még mindig zaklatottan kapkodom a levegőt.

Ezek szerint innen nem hallatszott, a dübörgő zene elnyomta a hangot. Én viszont túl közel voltam a hátsó kijárathoz. Nem tudják. És talán jobb, ha ez így is marad.

- Ha nem úgy nézne ki a képed, mintha hullát láttál volna, most nevetve kérdezném meg, hogy a sikátorban hemperegtetek-e Harryvel a sárban.

Hisztérikusan felnevetek, és idegesen beletúrok a hajamba. Szóval az arcomra van írva, hogy hullákat láttam? Ledöntöm az italt, a pultra csapom az üres poharat, és válasz nélkül otthagyom őket. Képtelen vagyok most beszélni. Ha azt is hittem, hogy a közelségük majd biztonságot ad, tévedtem. Az egyetlen, akinek a közelsége kellene most nekem, az Harry. Bemegyek az irodába, törökülésben a falnak támasztott háttal leülök a sarokba, hogy megvárjam, míg értem jön, és a két koszos tenyerembe temetem az arcom.

PULSE (Larry AU 18+)Where stories live. Discover now