PULSE (Larry AU 18+)

8. fejezet

Kelletlenül megyek be a munkahelyemre. Egy hónapja dolgozom itt, de ilyen még nem fordult elő, hogy legszívesebben otthon maradtam volna. Nem tagadom, alaposan megviselt a tegnap éjjel.

Adam, ahogy néz rám, minden az arcára van írva. Persze, valahol megértem, mert ilyen egyértelmű szituációban még sosem kapott minket rajta. De nem akarok most még vele is foglalkozni. Egyszerűen nekem erőm, neki pedig köze nincs hozzá. Ha olyan kedvem van, önként elcseszem az egész életem, és egy szava sem lehet. Nem az apám, nem a bátyám, még csak nem is a szeretőm.

Csak némán fixíroz, és rosszallón csóválja a fejét. Érzem, hogy nem sokáig lesz ilyen néma, mindjárt kapok egy szép kis szentbeszédet a nyakamba. Pont az hiányzik még a mai napból. Mintha nem érezném magam anélkül is elég ramatyul.

- Hacsak nem vagy őrülten szerelmes belé, kérlek, hagyd abba, amit csinálsz – mondja gyengéden.

Nem épp erre számítottam azok után, amit látott. Amit – valljuk be – bárki más is láthatott volna. És akkor nem állnék itt ilyen... egyben... Miért nem tudok haragudni rá? Hiába nincs köze hozzá, azért mégiscsak megdobbantja a szívem, hogy törődik velem.

- És ha az vagyok? – kérdem összevont szemöldökökkel, elvékonyodott hangon, az eredeti terv helyett, miszerint közöltem volna vele, hogy ne üsse bele azt a tökéletesen szép orrát.

- Hát, édesem, akkor hiába mond neked bárki, bármit, nem érdekel az sem, ha életveszélyben vagy – jelenti ki, mélyen a tekintetembe fúrva az övét.

Félrenézek, mert nem bírom állni a pillantását. Tudom, hogy értem aggódik, nincs más hátsó szándéka azzal, hogy megpróbál távol tartani Harrytől. Szomorúan felsóhajtok és megvonom a vállam.

- Asszem erre rábasztam – nevetek fel elkeseredetten, és hátat fordítva neki a szekrénykulcsomért nyúlok. Megcsóválja a fejét, elnyom egy mosolyt, és tovább törölgeti a poharakat.

Épp csak beállok a pultba – valójában hivatalosan még el sem kezdődött a műszakom –, amikor a főnök lép oda.

- Gyere az irodámba, kérlek – int felém, és meg sem várja a reakcióm, csak hátat fordít és elindul. Tudja jól, hogy úgyis követni fogom, mint egy pincsikutya.

De egy másodpercre most hezitálok. Még alig érkeztem meg. És amúgy sem akarok beszélni. A szemébe nézni sem szeretnék jelenleg. Nem volt elég a szűk huszonnégy óra kiirtani a tegnapi nap képeit az agyamból. Szükségem van még legalább huszonnégy... évre?

De aztán persze engedelmesen követem. Mit is tehetnék? A főnököm. Még.

- Beszéljük ezt meg, Louis – áll elém, ahogy becsukta magunk mögött az iroda ajtaját.

Nem ér hozzám, és nem is áll szemérmetlenül közel, ahogy szokott. Meghagyja nekem a döntést, hogy szeretném-e az érintését, a közelségét. Ha öt perccel ezelőtt megkérdezett volna valaki, gondolkodás nélkül rávágom, hogy nem, nem szeretném. Most viszont, ahogy itt áll előttem, megtörten, elgyötört arccal, legszívesebben a karomba venném, és csak ringatnám, a homlokát csókolva szüntelen.

- Mondj valamit – súgja, és megmozdul az egyik karja, de végül erőtlenül visszahullik a teste mellé.

Örülök, hogy nem teszi meg, mert én bizony hagytam volna, hogy megérintsen. Akkor is, ha az agyamban valaki teljes erőből üvölt, hogy nem szabad.

- Nem tudom, mit mondhatnék – csóválom meg a fejem. – A helyes döntés a történtek után az lenne, ha felmondanék. De ebben az esetben komolyan, és megmásíthatatlanul. Nem játékból.