League of Legends Oneshots

Kristályok és művészet II.

Megjegyzések: Folytatás, némi harc. 

Taric nem állította meg a férfit távozásában. Valószínűleg meg kellett volna. Amit tett, dolgozzon akár a kormánynak, legyen akárki, valami olyasfajta dolog volt, ami túllépte az emberség határait. Talán tényleg egy démon volt. Egy démon, aki ismert egy ősi dalt a Targon-hegyről.

Tényleg meg kellett volna állítani, legalább még pár szó erejéig. Kevés lénnyel találkozott, aki felismerte volna a kristályokról, hogy honnan is valósiak. Ráadásul a férfi, nagyon... attraktív volt.

Már mindegy, ideje a dolgára indulnia neki is, emlékeztette magát. Innen északra, egy szentélybe olyan átjáró nyílt, amit sürgősen meg kell semmisítenie. Ha nem teszi, az üresség gyorsan ellepné Ioniát. A hely nem lehet messze, hiszen oda érezte a üresség romlottságát. Nem lesz nehéz megtalálni.

Igaza lett, alig fél napi gyaloglás után elért egy hegyhez, az akörül élők pedig megerősítették, hogy a tetején van egy szentély, de manapság nem megy oda senki, mert valami furcsaság folyik ott. Pontosan az, amit Taric keresett. Felindult hát a hegyre.

Ahogy haladt, és ért egyre közelebb a csúcshoz, úgy változott a környezett. A növények sötétebbek, de virágaik mindennél szebbek, feltűnőbbek, illatozóbbak és negédesebbek lettek. Csábították az embert egy érintésre, de Taric tudta, ez mind az üresség műve. Lassan alakítja át a környezetet, először minden mesésnek tűnik, majd úgy fordítja rohadásba az egészet. Már érezte a levegő bizsergését, ahogy valami ismeretlen energia áramlik benne. Az ösvény egy következő kanyarja után meg is pillantotta. A szentély sötét épülete fenyegetően magasodott a levegőbe. Mindenkinek feltűnhetett, hogy valami nincs rendben. Az egész helyen síri csend honolt. A természet zajai, mint a madarak, vagy a szél mind hallgatott.

Ne féljetek, gondolta Taric magába, vissza szerzem nektek ezt a földet.

Habozás nélkül sétált be a szentélybe. Hűvös, bizsergető levegő fogadta, magas oszlopok, és kopottas falak. Olyan volt az egész, mintha évek óta elhagyatottan állna, pedig nem lehetett több pár hónapnál. Az üresség erős, és gyorsan terjed. De még időben jött.

Pillantása rögtön a hely oltárjára siklott, ami már nem is az volt, romjai között valami sötét, lilás anyag örvénylett, veszélyes energiákat sugározva magából. Taric tudta, ha egy átlagos halandó lépne be ebbe az egykori szentélybe, ezektől rögtön megőrülne. Meg se kéne érintenie, közel se kéne mennie. Talán ez is történt. A hely egykori lakói, ha nem menekültek el időben, már nincsenek az élők sorába. Vagy még borzalmasabb, az üresség magába szippantotta őket.

Taric őszintén sajnálta őket, és csak remélni merte, hogy a lelkük egyszer így is sikeresen el fog érni a csillagokba. Bár nem volt benne biztos, hogy így lesz.

Kezébe fogta pörölyét, és megindult az átjáró felé. Érzékelte, hogy van még ott valami rajta kívül. Látta mozogni a szeme sarkából, de a lény csak körözött körülötte. Úgy gondolta, majd támad, ha támadni akar. Fontosabb dolga van, mint hogy rá várjon. Össze kell zúznia az oltár maradékát is, hogy eltűnjön a portál. Már csak pár lépésnyire volt, és emelte fegyverét, mikor a valami nekirontott oldalról.

Karmok és tüskék csapódtak a páncéljának, odébb sodorva őt. Taric a lényre vágott, mire az nyüszített, és elhátrált. Közé, és a kapu közé állt. Valamiféle páncélozott hátú, hat lábú ürességi volt, nagyjából a derekáig érhetett neki. Pofája szinte ki se látszott a páncélozott bőr mögül, csak néha szája, ahogy kimutatta keszekusza sorokba álló marcangolni vágyó fogait. Farkat nem látott, de lábai karmokba végződtek, hasából pedig tüskék nőttek. Viszont ezek tövében a bőr még puhábbnak látszott. A tüskék talán nem olyan masszívak, az is megeshet, hogy egy erősebb ütésnél beletörnének a pörölyébe.