Bíborfény | ✓

|| 47. Fejezet ||

- Már hogyne lenne ok? – üvöltötte a nő felpattanva az asztalról. – MÉGIS HOGYNE LENNE?

- Amelia – simította Julie anyja, Mrs. Chance reszkető karjaira az ujjait. – Amelia, elég legyen!

- Mit akartok? – az egész vacsora óta először szólalt meg a barna hajú fiú, Julie bátyja volt. Ismerősek voltak barna szemei és apró szeplők, amik alig láthatóan olvadtak napbarnított bőrébe, egyáltalán nem hasonlított a lányra, csupán a szemeik egyeztek meg. Testalkatilag a fiú sokkal vékonyabb és izmosabb volt, barna haja kissé kopaszodott, de erről eltekintve egészen normálisan nézett ki. Talán kissé horgas orra volt csúnya.

- Volt valami személyes tárgya Julie-nak? Amibe feljegyzéseket készített? Egy napló?

- Gyertek – állt fel a fiú és megindult a második emelet felé.

Letettem a kanalat a kezemből és a fiú után sietve hagytam magam mögött a síri csöndbe burkolózott társaságot. A srác gyorsan kapkodta hosszú lábait, míg haját minden lépésnél kisöpörte az arcából, valami védekező funkció lehetett. Felérve a másodikra három fehérre meszelt ajtó fogadott. A harmadikba vezetett minket, azonnal megéreztem Julie ismerős illatát. A gyomrom összefacsarodott. A halálára gondoltam, arra milyen szenvedések árán léphette át a holtak kapuját. Látva véraláfutásokkal tarkított testét, rövidre nyírt haját, mind-mind arra adott következtetést, hogy Julie szenvedett.

Nagyot nyelve figyeltem a fiút, aki a lány szanaszét dobált cuccai közt kezdett kutakodni. Minden ugyanúgy állhatott, mint akkor, amikor a lány utoljára járt a szobájában. Az ágy bevetetlen, az asztalon tollak és különböző lapok, amik mind egy gyönyörű rajzot tartalmaztak, rengeteg szólt Nolanről. A fiút ábrázolták a rajzai, minden formában.

Összeszorult a gyomrom.

Minden kép tökéletes mása volt a fiúnak.

A fiú előhúzta a vaskos, bíbor kötésű naplót, amin ott virított Julie neve, kacskaringós betűkkel és apró szívecskékkel. A srác mindent visszahelyezett az eredeti állapotába, majd a földre bámulva végig simított a naplón. Állkapcsa remegett, mikor végre felnézett ránk szemeiből forró könnyek csorogtak.

- Gyűlölöm – susogta halkan. – Gyűlölöm, hogy valami elmebeteg gyilkos elragadta a húgomat. Sosem adnám a kezetekbe a naplóját, de ha ez segít... nem tehetek mást.

Daria reszkető kezekkel elfogadta a feléje nyújtott tárgyat.

- Most menjetek, holnapra visszakérem!

Bólintottunk. Lesétáltunk a lépcsőről, majd felkapva magunkra a cuccainkat kiléptünk a csendes házból. A fiú egészen a kapuig kísért minket.

- Holnapra legyen itt.

A kolesz szobában ücsörögve a kezeim közt szorongattam Julie naplóját. Barátnőm a legújabb sorozatát figyelte, de időközben bealudt, egy ideig még világított a laptop, de aztán sötétbe borult a képernyő.

Az éjjeli szekrényemen lévő kis lámpát bekapcsolva kinyitottam. Bűntudat hasogatott, amiatt, hogy egy halott lány naplója közt kutakodom, de nem tehettem mást. Amint kitártam a lapok közül ezer különféle portré borult az ölembe, mind-mind Nolan gyönyörű arcát ábrázolta. Különböző pozíciókban. Volt, amikor egy asztalnak dőlve nevetett, egyszerűen csak állt, vagy éppen engem ölelt, minden rajzon, ahol rajta voltam az arcomat fekete tollal satírozta át.

Gyönyörűek voltak, keserűséget éreztem. Gyűlöltem, hogy egy ilyen tehetség veszett oda, gyűlöltem, hogy Julie meghalt, egy újabb ártatlan lány a sok közül.