Casanova (Alexander Rybak történet magyarul)

2. fejezet: Hogyan találkoztunk

Nos, több, mint 3 hónap kimaradás és szünet után újra itt vagyok egy kicsit rövidebbre sikeredett résszel. Ez azért tartott olyan sokáig, mert hát nem könnyű lefordítani olyan írást, amibe kiseb-nagyobb helyesírási hibák vannak. De a szöveget lehet érteni, s mivel már van egy kevéske időm,  ezért ezzel is fogok tudni foglalkozni. Akkor kellemes olvasást a következő fejezetig.

Tisztában vagyok azzal, hogy most elszabadultam az egyhangúságtól. Milyen boldog vagyok most ebben a pillanatban, de mindig fáj a boldogságom, mint most is. Egy fájdalom, ami mindig kísért engem, vár rám, amíg gyenge nem leszek. Nem azt mondom, hogy elég erős vagyok, hogy most mindennel szembe nézzek, de még mindig kísért. Egyre később van és a szemeim még mindig nem akarnak lecsukódni.

Nathalie.

Mit csinálsz?

Jól vagy?

Nagyon hiányzol моя любовь (Szerelmem oroszul)...

És a többi órát csak egy másik múzsára pazarolom. Követem egymás után az életem láncát, az életemét, amikor találkoztam vele, az időét, ami hitet engem a sorsban. Szerencsére elfogadtam, hogy ebbe az országba jöjjek. De a sorsnak megvannak a maga módjai, nem?

Visszatekintés

Minden TV, magazin, újság azzal kísért, hogy adjak nekik interjút. Népszerű vagyok a saját sikereimmel, legalábbis az irányelv alapján. Sok ember azt gondolja, hogy a sugárhajtású beállítottságú életemben élek csinos lányokkal körülvéve és őrületes partikkal. Nos, nem mondom azt, hogy ez nem igaz, bár azonban azon a reggelen, az első napomon ebben az országban más volt. A vezetőség azt gondolta, hogy túl fáradt lennék egy hosszútávú repülőúthoz, szóval most van egy kis szabad időm, az egész napom üres, ütemterv nélkül.

-Ez biztos? – kérdeztem.

-Igen. Teljesen biztos! -válaszolt.

A lábammal játszottam, nyugtalanul megérintve. Nem kaptam sok emailt, mint régen. A rajongóim elfelejtettek? Nem, nem, ők nem tennék. Mindig próbálom a legjobbat adni nekik és ők szeretnek engem, ahogy én őket, nemde? Talán ők még jobban is szeretnek. Nem tudom.

-Alex. Van egy TV műsor és szeretnének egy interjút veled. Szeretnéd? Ööö... Jól vagy? – jött egy hang hirtelen, megtörve gondolataimat.

-Milyen műsor? – kérdeztem. Büszke voltam magamra, hogy nem utasítottam vissza elsőre.

-Egy zenés műsor.

A vihogás hamarosan előtört belőlem.

-Tegnap jöttek és kézbesítették a mintáikat. Elhelyeztem az asztalodon.

Felnéztem az asztalomon levő dossziékra.

-Oh, itt van – mondtam magamnak. Nincs most semmi sem, ami érdekelne, az agyam majdnem azt mondja, hogy nem, de a mondataim fennakadnak. A szemeim olyan lepkékhez, fordulnak, amik hirtelen jelentkeznek itt, mozgékonyan táncolnak és üldögélnek a dohányzóasztalon előttem.

-Szeretnéd, hogy visszautasítsam őket? – jött egy másik hang.

-Ne, várj! - rájöttem, hogy sugallatszerű döntést hozok, de... – Mond meg nekik, hogy szeretném az interjút, de csak a következő 3 órámat kaphatják meg. Minél gyorsabban érkeznek, annál több idejük van, ha nem... akkor is legyen.

Kevesebb, mint 2 óra múlva egy nő és egy operatőr állított be az egyik támogatóm által biztosított lakásom ajtaján amíg itt voltam.

-Még nem késtünk el, igaz? – kérdezte a nő, aki félig pánikolt, a riporter és az operatőr kapkodták a levegőt. Nincs több idő a takarításra, sietniük kell, és még a kérdések listáját sem vették fel a riporter által a lakásokra.

-Van még 1 órátok és 10 percetek az interjúra és hívjatok csak Alexnek – hadartam nekik.

-Natalie – a hangja összerezzent volt.

-Van még valami, amire várni kell? – kaptam fel.

Natalie olyan ideges volt, hogy morajlott. Nem is tudta, hogy hol kezdje. Csak bámult engem, mint egy angyalt, vagy valami ijesztő csodát. „Ez eléggé kínos" gondolhatta magában.

-Ha nem bánod, megkérdezhetem hány éves vagy? – kezdtem el a beszélgetést.

-24. Miért? – ráncolta össze a homlokát Natalie. Kuncogtam.

-Bocsi. Semmi, csak úgy gondoltam, hogy egy vezető újságíró legalább ugyanolyan korú lesz, mint én – Natalie zavartnak tűnt a szavaimtól, csak mert egyszerűen válaszolt.

-Az igazgatótanács alelnöke vagyok. És hogy őszinte legyek, köszönhetően annak, hogy hirtelen észrevetted, hogy nem készítettem semmit. Épp most vettem a mérvadó adattáblázatodat, amelyet csevegésként lehet használni, vagy talán indulhatunk véletlenszerű témáról?

-Egyetértek - elmosolyodtam, amivel az interjú kezdődött. A szavak csak úgy ömlöttek a szánkból és úgy tűntünk, mint, ha régi barátok lennénk, akik most újra találkozhatnak egészen addig, amíg észre nem vettem valamit Natalie gyűrűsujján. Egy esküvői gyűrű volt az.

-Házas vagy? – kérdeztem, miután felismertem.

-Aha... – hangja fennakadt.

-Mióta?

-3 éve.

-Ami azt jelenti, hogy amikor 21 éves voltál? Viszonylag gyorsan halad a modern idő, ahogy tudom. Van valami különleges oka?

-Szülők – mondta röviden mielőtt elhúzta a kezét.