❝darling❞ || hyungwonho

☆ chapter 8 ☆

A múlt heti péntek este óta, majdhogynem egy hét eltelt, de mi egyáltalán nem hoztuk szóba. Miután Hoseok akkor elengedett, adott egy puszit a homlokomra, majd elment aludni, ott hagyva a bejárat előtt a gondolataimmal. Lehet nem jelentett neki semmit, de én egyszerűen semmi másra nem tudok koncentrálni azóta. Az órai odafigyelésem is romlott, amit természetesen az osztálytitkár észre is vett, majd szóvá tett.
- Csak nem Shin Hoseok vette el az eszed? - szólalt meg cinikusan.
Nem válaszoltam, inkább otthagytam, idegesített, hogy ezúttal igaza van.
Most az ebédlőben kavargatom a zöld színű zabkását, amit nem tudom, hogy képesek megenni a többiek. Hoseok előttem ül és vagy engem bámul, vagy az étkező ablakán keresztül kémleli az eget. Megeshet, hogy az én szemeim kápráznak, de amikor az utóbbi tevékenységet folytatja, akkor a nap rávilágít az arcára, ezáltal olyan érzésem van, mintha egy gyönyörű angyal ülne előttem. Amint ezek a gondolatok végig siklanak az agyamon, egyből megrázom a fejem, hátha kirepülnek onnan.
- Mi a baj? - kérdezi az előttem ülő.
- Öö, semmi, csak eszembe jutott a... - próbálok kitalálni valami értelmes választ, miközben az „ebéddel” szemezek.
- A múlt hét péntek? - mosolyog halványan, amire felkapom a tekintetem.
- Mi? Nem! Miért gondolnék rá? Nem is arra gondoltam most! Na.. nem, mintha máskor azon agyalnék.. Tényleg! - mentegetőzök, az arcom pedig valószínűleg ismét vörösebb egy rózsánál. - Te szoktál rágondolni? - nevetek kínosan és oldalra fordulok.
- Igen. - sóhajt, még mindig mosolyogva. - Őszintén szólva boldog vagyok, hogy te is. - a szemem sarkából látom, hogy megvakarja a nyakát, mint mindig, mikor zavarban van.
Megnyugtat, hogy nem csak én érzem magam kissé kínosan. De az meglep, hogy ő mégis sokkal higgadtabb, mint én. Nekem egyszerűen nincs erőm a szemébe nézni. A helyiségbe szerelt csengők sikítanak bele a közénk állt kínos csendbe, ezzel megmentve engem az agyhaláltól. Felállok, a tálcámat pedig vissszaviszem.
- Akkor, majd otthon találkozunk. - motyogja Hoseok a hátam mögött.
- Mi? Nem együtt megyünk haza? - fordulok meg a tengelyemen megdöbbenve.
- Mehetünk együtt, ha szeretnéd. Csak azt hittem nem fogsz hozzám szólni egy darabig. - vigyorgott, mégis szomorú volt a hangja.
- Ne legyél már ennyire hülye te barom, még jó, hogy együtt megyünk! - jelentem ki, miközben játékosan a vállára csapok, aztán integetek és otthagyom.
Már csak két óra van hátra és végre megszabadulok ettől a sok retardálttól. Mikor az osztályomra nézek, ráeszmélek, hogy Hoseok miért akarja őket megverni. Igazából egy-két gyereket még én is seggbe rúgnék.
- Mi van Wonnie, miért vágsz ilyen irritáló képet? Nincs itt a pajtid? - „viccelődik” az egyik menőnek számító srác, Hyunwoo.
- Bocsi, csak azon agyaltam, hogy lehet valaki annyira hülye, hogy kétszer is megbukik egy ovisoknak készített pótvizsgán. - mosolygok az agyilag zokni srácra.
- Na idefigyelj.. - markol rá az ingem gallérjára, majd felém szegezi jobb öklét.
- Hyunwoo, állj le! A hülye ügyeidet, majd sulin kívül intézd el! - kiabál Youngjae, mire az említett visszalök a székemre.
- Agyon foglak verni. - sziszegi fogai között.
Nem te leszel az első, gondolom magamban, majd megrántom a vállam és a tankönyvemet kezdem olvasgatni.
Az órák gyorsabban telnek, mint ahogy azt vártam volna. A cuccaimat pakolom, majd a táskámat a vállamra dobva indulok kifelé a teremből. Valaki a vállamnak megy, elég erősen ahhoz, hogy egy kicsit előre bukjak. Tudom ki az; Hyunwoo. Úgy tűnik még mindig ideges és alig várja, hogy betartsa az ígéretét. Sóhajtok, majd elindulok az aulába, ahol már Hoseok vár rám mosolyogva.
- Na drágám, mehetünk? - kérdezi kissé izgatottan.
- Persze, de... - kezdek bele, majd meglátom, ahogy agresszív osztálytársam az üvegajtó túlsó felén vár rám. - mi lenne, ha a hátsó ajtón mennénk? - mosolygok.
- Amiatt a gyökér miatt? - mutat Hyunwoora, minek hatására egy értetlen arc a válaszom. - A fél suli erről dumált előző szünetben. - magyarázza. - Ha szeretnéd, akkor ki verhetem a fog-
- Nem kell! - vágok a szavába. - Csak... Menjünk hátul, kérlek. - óvatosan meghúzom a felsője ujját, reménykedve, hogy velem jön.
Csak megrázza a fejét és elindul a másik oldal irányába, miközben előveszi a telefonját és ír valamit, aztán visszahelyezi a készüléket a zsebébe és magával húzva kísér ki az épületből, egészen hazáig. Szerintem fel se tűnt neki, hogy egész úton fogta a kezem. A lakás ajtajánál a megszokott rendben keresi ki a kulcsot és enged be az előszobába. Átveszem a cipőmet, majd ledobom a táskám a nappali kanapéjára.
- Kérsz inni? - kérdezem Hoseok-ot háttal állva neki de nem jön válasz. - Hoseok... - megfordulok, hogy rászóljak de ebben a pillanatban egy elég ismerős jelenet játszódik le. Magához ránt, majd karjaival, gyengéden a mellkasához szorít. Habozva bár, de ezúttal én is viszonzom az ölelését. A szívem megint gyorsabban ver és remélem, hogy ezt Hoseok nem veszi észre. A hülye vérnyomásomnak is most kell szarakodnia. Az arcomat még jobban az előttem álló mellkasához nyomom, hogy a vörös pírt meg ne lássa. Ekkor hallom csak meg, hogy nem az én szívem az egyetlen, melynek dobogása egészen a Holdig elhallatszik. Így álldogálunk pár percig, majd lassan ellazulnak a körém fonódott karok és végül elengednek.
- Hoseok... Valami baj van? - kérdezem aggódva.
- Csak azon gondolkodtam, hogy miért vagy itt. Miért nem utálsz úgy, mint a többiek, miért segítesz, ha hülyeséget akarok csinálni, miért mutatod meg, hogy miben vagyok jó, egyáltalán miért akarsz jót nekem? Annyira... Annyira összezavarsz. - mosolyog szomorúan.
Nem értem miért agyal ilyeneken, de most, hogy feltette ezeket a kérdéseket, én is választ akarok kapni. A számat harapdálom és próbálom megfejteni saját magam. Vajon mióta gyötrik ezek a gondolatok?
Közelebb lépek hozzá, majd ismét egy ölelésbe hívom.
- Azt hiszem... - suttogok. - Nem, nem hiszem, hogy tudok válaszolni. De... mostmár sejtem, hogy nem a vérnyomásom miatt ver így a szívem. Sajnálom...