❝darling❞ || hyungwonho

☆ chapter 1 ☆

A jéghideg levegő körvonalazza a leheletem, megfagyasztja könnycseppjeimet. Szétszaggatott ruhadarabokban botladozom az utcai lámpák pislákoló fénye alatt. Nem tudom, hogy merre menjek. Ha anyám otthon így lát meg, bizonyára összeroppanna. Vérzik a szám – kiharapták, a testem pedig forr a megannyi véraláfutás alatt. A szememet áztató folyadék minden egyes lépésnél vízesésként ömlik végig arcomon, ami elég megalázó számomra. Bár fáj mindenem kívül-belül, mégis örülök, hogy senki sem látja ezt a szánalmas formámat. Oldalamat tartva támaszkodom neki a kerítések sorának, majd folytatva céltalan utamat, egy zsákutcába fordulok. Lepihenek a járda kövére, s azon kezdek merengeni; mennyi lehet az idő. Éjfél már biztosan elmúlt. Biztosan.
A fenekemben szúró, égető fájdalmat érzek, amit az aszfalt hidege éppen, hogy csillapít egy kicsit. Hátradöntöm a fejem, de csak annyira, hogy ne ordítsak fel a meghúzódott testrészeim miatt. Felidézem magam előtt a megszégyenítő pillanatokat, amik nem rég történtek meg velem.

- Erről nem beszélhetek senkinek... - motyogom sóhajtozva, még mindig a könnyeimmel küszködve.

- Miről nem? – mély hanggal átitatott szavak ütik meg a fülem, melyek olyan kellemesek, mint egy tavaszi szellő.

Nem vagyok olyan fizikai állapotban, hogy bármilyen gyorsasággal is elrohanjak innen. Szóval marad a szép lassú hátrafordulás, ami természetesen kíméli mindenem. Óvatosan végig mérem az előttem álló fiút és elképedek. Shin Hoseok áll előttem, az iskolám réme. Nem járunk egy rangos, elit suliba, de mégsem egy utolsó mihasznába. Hoseok, viszont így is gengszterként uralja az intézményt, s annak diákjait. Nem tudok megmozdulni, már magam előtt látom, ahogy megaláz és itt hagy. Felkészültem.

- Fel fogsz fázni édesem. – guggol le elém, miközben suttogja a szavakat, amik melegen érintenek a fagyos éjszakában.

- Ez legyen a legnagyobb problémám... - köhögöm magam elé a szavakat, próbálva tartani azt a cseppnyi méltóságot, ami még talán meg maradt a cafatokban álló pólóm alatt. – Nem akarnál itt hagyni? Menj haza, majd holnap röhöghetsz a suliban... - folytatom halkan, már-már berekedve.

Legyengülve várok egy pofonra, kiabálásra, de semmi. Hoseok csak bámulja az arcomat és végig méri a sebeimet, a ruhámat, mindent. Talán jobban örülnék az általam kitalált reakciónak, mint ennek. A maradék büszkeségem is kezd arra a sorsa jutni, amire a testem. A könnyek újra felgyűlnek a szemeimben, de próbálom őket visszafogni. Tényleg, ennél jobban már nem szeretnék lesüllyedni.

- Nincs kedvem haza menni. – szólal meg végül, az előttem ücsörgő, majd mellém fészkeli magát, miközben kabátját óvatosan hátamra teríti. – Senki sem vár haza – nevet fel fájdalmasan, amitől görcsbe rándul a gyomrom és újból felköhögök egy picit. – na meg... Látom nem vagy formában. – meglepetésemre a hangjában semmiféle gúny vagy szánalom nem volt kivehető.

- Nem nagy dolog... - szorítok picit oldalamon, mert érzem, hogy a sok mozgolódástól megint vérezni kezdett. – Csak pár hülyének pénz kellett... - hazudok. Annak a pár hülyének teljesen más dolgok kelletek.

- Akkor bizonyára nagy összeget kerestek, ha így ellátták a bajod. – kuncogott, majd kiseperte a tincseimet a szememből. – Régóta meg akarlak ismerni, nem gondoltam volna, hogy majd ilyen körülmények között lesz erre lehetőségem. – kezét homlokomtól tarkójára vezette, majd meg vakarta azt... mint aki zavarban van?

- Ez az érzés nem valami kölcsönös... - motyogom. Semmi kedvem egy gengszter társaságában lenni a ma estém után. – De igazából... - folytatom továbbra is rekedten. – ha már meghalok, legalább valami jó pasi mellett fogok. – próbálok nevetni, de az éles fájdalom megállít. A vér az oldalamból még jobban szivárogni kezd ujjaim között, mire a könnycseppek sokasága újfent utat tör magának. – Ez de kibaszott megalázó... - sziszegek.

Hoseok, mintha nem is csak egy diák, hanem orvos lenne; veszi le pulcsiját, majd pólóját, s a vékonyabbik ruhadarabot rászorítja vérző testrészemre.

- Szorítsd! - utasít idegesen, majd visszaveszi pulcsiját. Pedig tetszett a látvány. – Itt lakom – biccent fejével a mindvégig a hátunk mögött nyugvó házra. -, szóval mi lenne, ha a halál helyett inkább vendége lennél egy jó pasinak? – vigyorog, majd kezével szép-óvatosan talpra segít.

- Ki mondta, hogy jó pasi vagy? – próbálok én is hasonlóan vigyorogni, majd inkább csakis a járásra koncentrálok. Amint esnék előre, az első lépés megtétele után egy erős kar gyengéden elkap.

- Nyugi, foglak .– mosolyog rám Shin Hoseok, az iskola gengsztere, akivel jobb lett volna talán, ha hamarabb találkozom.