Friends can break your heart too

"Átlagos" nap az iskolában - 1.rész

*4 évvel ezelőtt*

Reggel az ébresztőm hangjára keltem. Gyorsan kinyomtam és még visszafeküdtem az ágyba. Szüleim dolgoztak,egyedül voltam otthon.
Gondolkodtam. "Vajon mi lesz megint ma az iskolában? Mennyire fognak megbántani?" Ilyen és ezekhez hasonló dolgokon méláztam.
Ez a suli utolsó napja az őszi szünet előtt. Ma sem tudhatom mi vár rám,mint ahogy egyik nap sem. Ahogy az iskolán gondolkodtam,rámjött a szokásos reggeli hasfájás. Mindig ez van. Megszoktam.
De lassan muszáj volt felkelnem. Elmentem a fürdőbe és elvégeztem a reggeli rutinom. Nem kellett sietnem,mivel nagyon közel lakom az iskolához.
Nyugodtan felöltöztem majd felkaptam a táskámat és a kulcsomat. Bezártam az ajtót és elindultam az iskolának nevezett börtönbe,a szokásos gyomorgörcsömmel.

Ahogy beértem,elindultam a termem felé. Szokásos helyemre leültem és vártam a beszólásokat.
Amint bejöttek a "menő csajok" a terembe,egyre idegesebb lettem.

-Nézéttek már,itt van okoska! -kedzte a főribanc,Lily. Nem szóltam vissza. Csak tűrtem.

-Még mindig nem hozta vissza a cica a nyelved? -nevetett Tracy. Lily legjobb barátnője.

Odajöttek hozzám és elkezdtek lökdösni. Ezt is csak tűrtem. De szerencsémre bejött a tanár,így most 45 percig nyugtom volt.

Egyik szünetben egyedül ültem a szokásos padomnál és figyeltem a többieket. Az osztályból pár fiú elment előttem és elkezdtek röfögni. Egyből leesett,hogy nekem szánták. Nem kellett nagy lelki erő ahhoz,hogy ne sírjam el magam. Mivel már megszoktam. Megtanultam akkor sírni,amikor senki nem lát.

A nap többi részében semmi különös nem történt. A szokásos hazafelé tartó ötperces utamon is nagyon sok megvető pillantással találkoztam. Mint ahogy minden egyes nap. Pedig nem is ismernek az emberek,de már kinézetről elítélnek.

Otthon,a szüleim előtt felvettem a műmosolyomat és minden rendben volt. Nem akartam elmondani nekik,hogy mi folyik az iskolában. Magam sem tudom miért.

Egészen estig tartottam magam. Amikor már szüleim aludtak,én akkor adtam ki magamból a feszültséget és minden mást. Csak sírtam és sírtam. Nem tartottam vissza. "Miért élek? Miért születtem meg? Mi értelme van az életemnek? Mit tettem én,hogy ezt érdemlem?" Ezekkel a gondolatokkal sírtam magam álomba..