Homonculusszal az élet

Első fejezet

 Ed csak nézte Envyt, aki az ablakban ült és a tájat fürkészte. Öreg este volt már, mindannyian a fogadóban voltak, hiszen az utolsó vonat már régen elment, a fiatal alkimista pedig kijelentette, hogy ő nem hajlandó azokkal az emberekkel egy autóba ülni, akik bántani akarták a homonculust. A fiúnak egyébként sem volt kedve visszatérni a Központi Városba, helyette szeretett volna hazamenni Riesenboolba, hogy megmutassa Envynek, hol nőtt fel, és meglátogassa az anyja és Al sírját. Hohenheim is ment volna, de Ed nyomatékosan megtiltotta a férfinak, hogy a faluba tegye a lábát, majd megfenyegette, hogy ha nem tesz ennek eleget, megengedi, hogy Envy végezzen vele. Nevezett homonculus pedig olyan tekintetet vetett az idősebb alkimistára, amelyből tisztán kiolvasható volt, hogy ha alkalmat kap rá, akkor bizony a férfinak lőttek, akár halhatatlan, akár nem. Envy tiszta szívéből gyűlölte Hohenheimet, amiért az megalkotta, majd magára hagyta és hazudott neki egy átokról, ami nem is létezett. Pont ezért, mindenki egyetértett vele – még Winry is, bár nem szívesen –, hogy jobb, ha a kis méretű alkimista és a homonculus kettesben utaznak. 

Most pedig a páros a fogadó egyik emeleti szobájában volt, távol mindenkitől és csak egymásra figyeltek. Envy szemei itták a látványt, figyelte a házakat, azt a néhány embert, akik eme késői órán is a falut járták, majd tekintete elkalandozott az erdei kastély irányába, ahol négyszáz évet töltött. A homonculus nem mert elmondani Ednek, de félt. Nagyon is félt attól, hogy mi vár rá a nagyvilágban, amelynek megismerésére annyira vágyott és amely annyira messze volt tőle egészen eddig. Most visszagondolva, a kastély ugyan börtöne volt, de ismerős volt, biztonságos, míg a világ ismeretlen és hatalmas. Erősnek próbálta mutatni magát, de belül reszketett, halálra volt rémülve nemcsak az ismeretlentől, de attól is, hogy mi lesz, ha Ed egyszer csak ráun. Szerette a szőkét, de túlságosan mélyen csalódott már egyszer, a négyszáz éves seb még mindig nagyon friss volt ahhoz, hogy maradéktalanul bízni tudjon bárkiben is. Félt, hogy mi lesz, ha egyszer majd Ed is, mint Hohenheim csak a szörnyet látja benne, a veszélyes homonculust, nem Envyt és elhagyja, hogy keressen valakit, aki jobban megfelel az igényeinek. Hohenheim talált, és bár a homonculus nem akarta, de akaratlanul is haragot érzett aziránt az asszony iránt, aki Ed édesanyja volt és akinek köszönhetően találkozhatott az ifjú alkimistával. Egyszerre gyűlölte Trisha Elricet és hálás is volt neki, ez a kettős érzés pedig összezavarta, főleg azért, mert tudta, hogy az asszony már évek óta halott. Emiatt pedig szörnyen szégyellte magát, hiszen egy olyan személyt gyűlölt, aki nem tehetett semmiről, ráadásul már nem is volt az élők sorában és aki nem tudott semmiről, míg élt. De ezeket az érzéseket és gondolatokat természetesen nem oszthatta meg Eddel anélkül, hogy a fiatal alkimista ne gyűlölte volna meg őt. Ezt pedig Envy mindenképpen el akarta kerülni.
– Min gondolkodsz ennyire? – hallotta meg maga mellett hirtelen Ed hangját, aminek következtében kizökkent a gondolataiból, majd kis híján leesett az ablakból. – Hé, minden rendben? – kérdezte a szőke alkimista, miközben kimászott az ablakon, és letelepedett a homonculus mellé. – Úgy nézel ki, mint akit valami bánt.
– Nem, semmi csak... – kezdte Envy, de nem igazán tudta, hogy folytassa. – Tudod... négyszáz évig vártam, hogy elhagyhassam a kastélyt és most, hogy megtörtént én...

Elhallgatott, de Ed így is értette a kimondatlan szavakat. Envy nem merte bevallani neki, hogy fél, és a másik nem is erőltette. Tudta, hogy nem szabad siettetnie Envyt, hiszen a homonculus retteg az újdonságoktól, a világtól, amely hatalmas és rá vár. Ed kinyúlt, és gyengéden magához húzta a homonculust, aki hozzábújt, hagyva, hogy a törpeméretű alkimista ringatni kezdje, és a haját, a hátát simogassa.
– Nem lesz semmi baj, Envy – suttogta halkan Ed. – Többé sosem leszel magányos, én pedig megmutatom neked a világot. Mindig itt leszek melletted és mindig meg foglak védeni.
– Biztos? – kérdezte Envy, miközben felnézett. Ed látta a tekintetében a bizonytalanságot, a félelmet és valami mást is, amit nem tudott hová tenni. – Nem fogsz elmenni? Nem fogod magad és hagysz magamra, mint ő?
– Én nem vagyok olyan, mint az a gazember! – fújt mérgesen a fiú, majd a homonculus riadt tekintete láttán egyből sóhajtott is egyet. – Sosem hagynálak magadra, de megértem, ha még nem tudsz bízni bennem száz százalékig. Nem te vagy az egyetlen, aki csalódott abban az átkozottban.
– Tudom – válaszolta a homonculus. – Tudom, hogy te nem olyan vagy.
Ed gyengéden elmosolyodott, és egy apró puszit nyomott Envy homlokára. A homonculus válaszul az alkimista vállára hajtotta a fejét, és gondolataiba merülve bámulta tovább az éjszakai tájat. Ed pedig tudta, hogy még hosszú csatát kell vívnia, míg Envy maradéktalanul megbízik benne, és emiatt még csak nem is hibáztathatta.