Tizenegyedik fejezet

34 6 3

Solf J. Kimblee kényelmesen hátradőlt a széken, mikor Archer hellyel kínálta, majd kíváncsian tekintett a vele szemben ülő altábornokra. Még csak elképzelése sem volt arról, hogy a férfi miért kérette ide, hiszen neki elvileg bujkálnia kellett volna. Persze sejtette, hogy valami nagyszabású ügyről lehet szó, hiszen máskülönben Frank Archer nem fáradt volna azzal, hogy a nyilvánvaló veszély ellenére is magához kéreti. Kimblee-t, vagy ahogy a hadseregben ismerték, a Karmazsin alkimistát jelenleg országszerte körözték azokért a bűnökért, amelyeket elkövetett. Persze az alkimista nem tekintette bűnnek, amiért felrobbantott néhány embert, elvégre ő csak a munkáját végezte. Nem mintha nem lelte volna örömét benne, hogy képessége segítségével bármit és bárkit fel tudott robbantani, na de mégiscsak méltatlannak ítélte, hogy ennyiért börtönbe zárták, majd ki akarták végezni. Frank Archer hozta ki, ha pedig nem lett volna az a kis mitugrász Edward Elric és a drágalátos öccse, már régen vígan élhetné világát. Persze az öcsköst apró darabokra robbantotta, és a kis vakarcsot is majdnem sikerült megölnie. Ám sajnos, Edward Elric életben maradt, és Kimblee tudta, hogy csak idő kérdése és rá fog találni. A kis Acél alkimista makacsul kitartó volt.

– Szóval, minek is köszönhetem a szívélyes meghívást? – kérdezte Kimblee, miközben belekortyolt a kezében tartott borospohárba. – Gondolom nem a két szép szemem miatt kérte, hogy felkeressem, altábornok úr.

– Mint már említettem, szükségem van a szakértelmére, Mr. Kimblee – válaszolta Archer. – Olyasmiről van szó, ami bizonyára nagyon érdekelni fogja. Hallott már a homonculusokról?

Kimblee szemei elkerekedtek. Természetesen, mint minden valamirevaló alkimista, ő is hallott már ezekről a furcsa lényekről, amelyeknek létrehozása az alkímia szigorúan tiltott tevékenységei közé tartozott. Persze ő maga sosem lett volna olyan ostoba, hogy létrehozzon akár egyet is, habár néha eljátszott a gondolattal, természetesen pusztán elméletben.

– A megalkotott emberekről, amiket a legostobább alkimisták szoktak létrehozni? Igen, olvastam róluk, de a törvény tiltja a létrehozásukat – mondta a Karmazsin alkimista. – De miért kérdi?

– Nos, a problémám egy igen pimasz, és rettentően irritáló kis homonculus, aki nem átallott megfenyegetni engem, hogy esetleg megöl – mondta Archer, mire az alkimista érdeklődve nézett rá. A tekintetén látszott, hogy nem igen hiszi a dolgot. – Ha nem hiszi, nem érdekes, de a lényeg, hogy van egy ilyen lény a városban. Hogy hogy néz ki valójában, nem tudja senki, mert képes bármilyen alakot felvenni. Viszont, a szemei lilák, mint az ametiszt ékkő.

– És miért nem intézik el az emberei? – vigyorodott el Solf, majd újfent ivott egy kortyot. – Egy rakás jól képzett katona áll a rendelkezésére, uram, miért nem őket küldi? Miért kellek én?

– Mert a lényt nem fogják a közönséges fegyverek, a regenerációja túl gyors, ahogy ő maga is. Gyors, halálos és remek harcos, pont magának való. – Mikor Kimblee nem szólalt meg, Archer úgy döntött, bedobja az aduászt. – Ó, és majd elfelejtettem. Edward Elric, akit annyira keres, szintén itt van. A kórházban fekszik, igencsak ramaty állapotban, a lény pedig őt védi valamiért vehemensen. Gondolom, elszámolni valója van a kölyökkel is.

Kimblee szemei felcsillantak. Ez nem is volt rossz ajánlat. Elintézi a homonculust, majd a kölyköt is, aki annyit bosszantotta már eddig. Két legyet ütne egy csapásra, és végre nem kéne bujkálnia, hanem visszatérhetne akár a hadseregbe is. Archer biztosan elintézné neki.

– Mielőtt elfelejtem, Kimblee, a lény élve kell! – szólalt meg hirtelen az altábornok. – Kell nekem, be akarom törni, azt akarom, hogy az enyém legyen, nekem dolgozzon, nekem engedelmeskedjen a kis dög. A kölyökkel csinálhat, amit akar, a híres Acél alkimista senkinek sem fog hiányozni.

Homonculusszal az életRead this story for FREE!