Tizenkettedik fejezet

35 6 2

A vonat pontosan futott be a Keleti Város pályaudvarára, ahol mint mindig, ezúttal is hatalmas volt a forgalom. Emberek siettek ide-oda, rikkancsok kínálgatták az esti hírlapot, kalauzok ugrottak le a vonatokról, vagy éppen fel, anyák kiabáltak a gyerekeik után és mindenki tülekedett, ahol tudott. A nagy forgalomban egy szőke hajú, kék szemű lány igyekezett a kijárat felé, hátán hatalmas csomaggal, miközben azon aggódott, vajon idejében célba ér-e. Winry Rockbell, amint megkapta Envy telefonhívását, nem sokat teketóriázott, már igyekezett is az első vonathoz, hogy még aznap este láthassa Edet. Mikor végre kiért az épületből, megszabadulva a hangos zsivajtól és a rengeteg embertől, nagyot sóhajtott, majd körbenézett. Talán egyszer, vagy kétszer járt a Keleti Városban, hiszen Ed és Al a Központi Városban éltek, legalábbis ott béreltek állandó szobát az egyik szállodában. A lány nagyjából ismerte a várost, de nem akart sok időt veszteni, mert a homonculus elmondása szerint az Acél alkimista igen rossz bőrben volt. Winry el sem tudta képzelni, hogy a fiú ezúttal kivel veszhetett össze annyira, hogy újfent kórházba került. Az meg már meg sem lepte különösebben, hogy még a karját is tönkretette.

– Pedig mennyit vesződtem vele – dohogott magában Winry. – Hülye Ed, sosem tud vigyázni magára, aztán folyton valami butaságot csinál és ez a vége!

A lány nagyon is aggódott gyerekkori barátjáért, aki iránt már jó ideje valami mást is érzett, mint barátságot. Ám hiába vallotta be Ednek, hogy szereti őt, nem akar csupán a „gyerekkori barát", a fiú nem őt választotta. Inkább választott egy homonculust, de Winry még csak haragudni sem tudott rá, hiába fájt neki a dolog. De tudta, hogy túl kell tennie magát rajta, elvégre Ednek nagyobb problémája és sokkal mélyebb sebei voltak egy ostoba szerelmi bánatnál. Most az volt a fontos, hogy Ed mellett legyen és megtegye, amit meg tud tenni érte. Bár a fiú elutasította, ő úgy döntött, ennek ellenére mindig megmarad a hűséges, segítő barát szerepében, elvégre nem akarta magára hagyni őt.


Winry körbenézett, majd megakadt a szeme egy, a közelben várakozó taxin. Az autó szemmel láthatóan üres volt, a tetején levő felirat sem világított, így bizonyára nem foglalták le. A lány elégedett indult el a járdán, elvégre egy taxi csak odaviszi a kórházhoz, akkor pedig nem kell gyalogolnia. Egyébként sem igen tudta, hol lehet a Keleti Kórház, ez pedig könnyebb megoldásnak tűnt, még ha kissé drága is volt. Eszébe jutott, hogy Ed talán kifizetné a taxit, de nem akarta kihasználni a fiút, ha tényleg ramaty állapotban van. Más körülmények között Winry valószínűleg nem viselkedett volna így, hiszen sokszor volt akaratos, talán durva is az Acél alkimistával, de most úgy érezte, engedékenynek kell lennie. Így fogta magát, és megszaporázta lépeit a fekete színű jármű felé.

Már sötét este volt, mikor Winry megérkezett a Keleti Város kórházához. Nem tudta, hogy Ed vajon fenn van-e, esetleg alszik, de mindenképpen látni akarta. Odalenn nem várta senki, igaz, nem tudhatták, hogy mikor érkezik. Bár szinte várta, hogy Envy legalább ott lesz annak ellenére, hogy tartott a lénytől. Habár a homonculus semmi rosszat nem tett neki, de mégis veszélyes volt, kiszámíthatatlan, a lány pedig nem tudta megvédeni magát tőle.


Az előtér csendes volt, csak az éjszakás nővér, valamint néhány beteg lézengett odalenn, akik szemmel láthatóan ügyet sem vetettek rá. Hirtelen egy magas, orvosi köpenyt viselő, középkorú férfi lépett az éjszakás nővérhez, mondott neki valamit, majd sietett is tovább. A nő felírt valamit egy papírlapra, majd egy dossziéba csúsztatta és egy szekrénybe rakta. Bizonyára valamiféle utasítás volt, de Winryt nem érdekelte. Odalépett a pulthoz, mire a nő ránézett.

Homonculusszal az életRead this story for FREE!