Invisible dreams (Yoonkook)

Tízenkettedik rész

Sziasztok 🤗,
Hamarabb mint gondoltam, de sikeresen meghoztam az új részt 😘😁😀
Remélem tetszik majd nektek 😍
Kellemes olvasást mindenkinek 😍

Yoongi pov.

Miután Jungkook távozott, nem tudtam mást tenni mint a könnyeim hullatni. Miért utál engem ennyire? Miért sérteget mindig? Mit tettem én ellene, ami miatt így kell bánnia velem, és én még aggódtam érte.

Hüly, hülye, hülye. Egy oltári nagy hülye vagyok, mert amikor megláttam....megláttam a bekötött kezét, annyira aggódtam, hogy még a szüleit is ott lenn hagytam, csak hogy feljöhessek hozzá, csak hogy megkérdezhessem mi történt, és hogy nem e esett valami más baja is.

Erre....erre ilyen szinten sérteget....és...és újra gúnyt űz belőlem.

Miért baj, hogy hol nevelkedtem? Miért? Mi baj van vele? Talán az én hibám, hogy elhagytak? Hm? Az én hibám, hogy egy árvaházban nevelkedtem? Na, és akkor mi van? Hm?

A nővérek igyekeztek tisztességesen felnevelni, hogy ne legyek olyan mint ő, erre....erre én vagyok a rossz? Az aki szarul nevelkedett? Na persze.

Ráadásul még ő van megsértődve? Ő? Ha tegnap nem viselkedik úgy velem, akkor én el sem megyek itthonról. Nem megyek el, és nem is iszom annyit. Ő volt aki elűldözött, most meg szemre hányást tesz? Mire fel?

A könnyeim megallithatatlanul folynak végig arcomon. Már nincs erőm vissza tartani. Pár nap alatt teljesen kicsinált ez a gyerek....és...és még így is...így is azt akarom, hogy végre jól kijöjjünk...hogy újra....hogy újra megcsókolhassam. Miért? Mit tettem, hogy így büntetnek? Mit?

- Yoongi, mi történt? Jungkook megint sértegetett? - Jungkook anyukája félve közelít felém, majd szorosan magához ölel. Olyan jó érzés, hogy van mellettem valaki...valaki aki anyám helyett anyám lehet. - Mondd el kicsim! Mi történt?

- Én.....én már nem bírom! Miért nem szeret engem senki? Miért bántanak folyton? Olyan nagy bűn, hogy árva vagyok? - gondolkodás nélkül adom ki magamból azt ami a szívem nyomja. - Undorító vagyok? Én? Miért? Mi az oka?

- Drágám...nem, nem, nem. Ne gondold ezt! Egyáltalán nem baj, hogy árvaházban nevelkedtél, és azt se gondold, hogy a szűleid nem szerettek. - egyre szorosabban ölel, de...de amikor a szűleimről beszélt..olyan érzés volt..mintha ő tudná..mintha biztos lenne ebben. - Melyik szűlő......anya ne szeretné a gyermekét? Hm? - egyre hangosabban sírok, ami miatt a nő egyre jobban szorít magához. - Ne sírj! Na, de...kimondta, hogy undorító vagy? Hm? Azt most azonnal elverem. - elveri? Most mondjam el hogy a tulajdon fia volt az? Nem akarom. Nem akarok bajt köztük.

- Nem lényeg..már nem. Annyira hálás vagyok magának. Kö-köszönöm. - egyre jobban bújok ölelésébe, boldog vagyok.

- Jaaaaaj aranyom! Én itt vagyok, és itt is leszek neked, és csak reménykedni tudok benne, hogy makd egyszer...anyukádnak fogsz hívni. - megpuszilt, majd felállt, magával húzva engem is. - Gyere! Adok valami finomat.

A nap további részében a szűlőkkel beszélgettem. Megkértek, hogy szólitsam őket anyának és apának, de finoman vissza utasitottam. Nekem ez még nem menne. Még most nem.

Ki Hyun sokszor keresett, de inkább nem vedtem fel. Nincs bajom vele, de most inkább egyedül lennék. A szobában várakozom, hátha Jungkook meg jön, és megbeszélhetjük ezt az egészet. Szeretném tudni miről beszélt? Miért utál? Adjon magyarázatot, mert azthiszem ennyit én is megérdemlek.

Már esteledik, de Jungkook még mindig sehol. Én már megfürdöttem, elrendeztem magam, lefekvésre kész vagyok, de ő meg mindig sehol. Nincs sehol. Vajon valami baja esett? Ááááá biztosan nem. Biztos a haverjaival van. De! A keze is megsérült pedig tuti akkor is a fiúkkal volt. Aaaah miért gondolok még most is rá?

- Hol lehet? - egy percre hunyom le szemeim, de ekkor hagyom testem teljesen ellazulni, és hogy magával ragadjon a sötétség, de mikor már majdnem sikerrel jártam egy csattanó hangot hallok.

- Szívem...nézd meg a fiúnk. Megint ledobott valamit. - egy lágy és kedves hangot hallok, de amikor a szemeim kinitom már nem a szobámban vagyok, hanem az álmaimban lévő házban. Újra hallom egy kis gyermek sírását, így a szobájába megyek, ahol édesapja vidáman, és boldogan emeli karjaiba.

- Mi a baj? Hm? Miért sírsz picur? - olyan lágyan, olyan kedvesen, és gyengéden beszél fiához, aki apja hangjára és ringatására abba hagyja sirását, hogy még engem is megmosolyogtat, de eközben könnyeim is hullanak. - Nézzenek oda...már nem is sírsz. Lepipáltalak. - a férfi az ajtóhoz néz ahol egy hölgy mosolyog boldogan.

- Örülök, hogy ilyen jól meg vagytok. - mosolyog majd férjéhez lép. - A mi picurkánk. Olyan kis édes...az én kis cukrom..cukorkám.

A következő percben már nem a szobában, hanem a nappaliban állok, újra azok a képsorok. Az előbb még boldog apuka most a földön fekszik, mellette a felesége, és a két éves körüli gyermekük, aki még mindig sírva bújik a nehezen lélegző anyukájához, de most nem félve lépek egyre közelebb hozzájuk.

Már majdnem ott vagyok, mikor egy másik hölgy lép a házba, aki sietve rohan a földön fekvőkhöz. Megragadja a hölgy kezét, akinek könnyei még jobban megerednek.

- Mi..mi történt? - a hölgy hangja annyira ismerős...annyira.

- Ké-kérlek...kér-kérlek...mentsd meg....Yoongit. - a nevem hallatán a földre rogyva csúszok a nőhöz, és ekkor megpillantom. Megpillatom az arcát.

- Yoongi! Yoongi ébredj! - szemeim kipattannak, és egy aggódó tekintettel találom szembe magam. - Jól vagy? Sírtál és dobáltad magad. - láttam. Láttam a nő arcát. Ő...ő lenne az édesanyám? De...de ki az..ki az akire rá bizott...ki az a nő, aki magával vitt?
Nem...nem...nem..ez csak egy rémálom. Nem lehet ő az édesanyám. Nem. Az...az nem lehet.

Tudom elég gyenge rész lett, 😕de azért remélem tetszett 😀