Prológus

15.1K 820 100
                                    

- Délután találkozunk kincsem - simított végig az arcomon apa, én pedig sietősen távoztam otthonról, ahogy mindig is szoktam, elmenekülve a problémáim elől.

Utáltam otthon lenni, utáltam vele lenni, utáltam élni.

Mióta anya meghalt, minden megváltozott. Apa teljesen megőrült, beteges lett, mondhatni fanatikus, és mivel csak én maradtam neki, ezért túlságosan magának akart. Nem vagyok már kicsi, hamarosan tizennyolc leszek, ő mégis úgy kezel engem, mintha egy tíz éves kislány lennék. Az iskolában mindenki apuci kicsi fiának tart, úgy, hogy semmit nem tudnak rólam, a családi hátteremről, csak annyit, hogy anya meghalt két éve.

Taehyung a ház előtt lévő parkban várt rám, ahogy általában szokott, így indultunk el az iskolába. Garbós pulcsi volt rajtam, ami pont eltakarta a nyakamat, így nem látszottak a tegnap este szerzett sebeim. Alaposan végig mért engem, majd szó nélkül magához szorított.

- Minden rendben? - kérdezte, miután elhajolt tőlem.

- Aha - erőltettem magamra egy hamis mosolyt, majd jobbnak láttam ha elindulok, hiszen éreztem, hogy gombóc keletkezik a torkomban, de nem akartam sírni.

Persze Taehyung nagyon sok mindenről tud, hiszen legjobb barátom, lassan több mint 4 éve, mégsem merek neki olyan nyíltan beszélni arról, hogy apa miket szokott mondani, vagy miket szokott csinálni velem. Egyszerűen nem vagyok annyira erős, hogy ezekről beszéljek, főleg neki, aki a legkisebb dolgokon is képes elsírni magát.

Ahogy oda értünk a suliba, rögtön a tornacsarnok felé vettük az irányt, ugyanis hétfő első óránk, mindig tesi. Ezt az órát utálom a legjobban, hiszen egyáltalán nem vagyok sportalkat, sőt nagyon kétbalkezes vagyok az összes sportágban. Plusz ezeken az órákon látszódnak legjobban a sebeim, amiket mindenki olyan feltűnően bámul, hogy legszívesebben lecsapnék mindenkit. Ez most sem volt másképp, mindenki a nyakamat bámulta, amin két kéznyom volt, majd sutyorogni kezdtek. Azt hiszem ez az egyik dolog, amit sosem fogok megszokni.

Tegnap este nem mentem le vacsorázni, ezért apa kiakadt, merthogy egyedül kellett ennie. Mindenfélét hozzám vágott, kiabált, én pedig sehogy sem tudtam megállítani őt, vagy csak egyszerűen lenyugtatni. Annyira nem szeretem őt így látni, hiszen az igazi énje nem ez. Ő nem az én apám, ő egy idegen ember, aki átvette az uralmat felette. Amikor nem válaszoltam neki, a falnak nyomott, és a nyakamat kezdte szorítani egyre erősebben, és erősebben.

Gondolatmenetem egy számomra idegen fiú szakította félbe. Besétált a terembe, lepakolta a cuccait az egyik padra, majd körbenézett, tekintete pedig megakadt rajtam.

- Sziasztok, Jeon Jeong-Guk vagyok, az új testnevelés tanárotok! - mutatkozott be egy mosoly kíséretében. - De nyugodtan szólíthattok Jungkooknak is. Remélem élvezni fogjátok a tesiórákat, és jól ki fogunk egymással jönni. - bámult egész végig engem, vagyis pontosabban a nyakamon lévő szorítás nyomokat.

Sziasztok!
Már egy ideje ügyködöm ezzel a bloggal, de csak most vettem a bátorságot, hogy megosszam veletek. Nem ez az első blogom, többet is írtam már, különböző témákban, de egyetlen Jikook sem volt. Remélem elnyerte tetszéseteket ez a kis ízelítő, kíváncsian várom a kommentjeiteket, hogy tudjam meg éri-e folytatni a történetet.

2017. 10. 18.

my favorite teacher ~ jikook | ✔Where stories live. Discover now