Bíborfény | ✓

|| 40. Fejezet ||

Az éttermek látványa, az elszórtan elhelyezkedő kávézók és butikok felélesztették bennem a múltat, azt a valamit, amit el kellett eresztenem, csupán azért, mert menekülni akartam apámtól. El szerettem volna szabadulni a kötöttségektől, hogy ne úgy éljem az életemet, hogy apám rajtam gúnyolódik, hogy folyamatosan piszkál, miközben anyám tudomást sem szerez arról, hogy ő szült egy másik fiút is.

A múltam egyben volt csodálatos és szörnyű. Mikor Norton különböző bálokra és rendezvényekre járt, addig én beültem, apám egyik ősrégi Camarojába egy jó könyvel és próbáltam kizárni a külvilágot. Vagy egyszerűen elszöktem az egyik erdőbe és a kusza ösvényeket járva azon agyaltam, hogy miért születtem meg.

Ám mikor Norton itt volt éltem az életemet, bulikba jártunk, csajoztunk, élveztük azt a pénz, ami csak úgy a zsebünkbe pottyant. Viszont a lehúzott italok, ezer csaj megdugása után is arra keltem, minden egyes reggel, hogy gyűlölnek.

- Nolan?

Felkaptam a fejemet és ijedten pillantottam azokba a gyönyörű szemekbe. Abby egyedül ült az autóba, a többiek eltűntek. Észre se vettem, hogy szemeim maguktól lecsukódtak.

Beletúrtam a tincseimbe és kipillantottam a könyvtárra, minden bizonnyal ott voltak a többiek.

- Furcsán néztél ki – mentegetőzött, majd hátradőlt. – Azt hittem alszol, mindenki azt hitte.

- Ezt miért is mondod el?

Abby megforgatta a szemeit, majd nevetve a karomra csapott. Nem akartam azonnal elfeledni azt, amit tett, de képtelen voltam nem elmosolyodni, hisz dús ajkai mosolyra kunkorodtak. Máris éreztem azt, hogy legszívesebben én táncoltatnám meg azokat a formás ajkakat.

Abby észrevétlenül mellém csusszant és ujjaival megérintette a tenyeremet, arca pillanatok alatt változott meg. Eddigi cserfes mosolyát valami egészen más váltotta fel. Furcsán méregette a környezetet, bőre sikamlósan tapadt az enyémhez.

Megmozdult és fejét a vállamra hajtva azt figyeltük, hogy a sötétített ablakokon keresztül, hogyan mutat a külvilág. A színek megfakultak, egy sötét lepel borította őket. Minden olyan fakó volt, mintha a szívemet láttam volna kivetülni a környezetre.

Abby sóhajtva megszorította az ujjaimat, puha tincsei csiklandozták a bőrömet, de soha az életbe nem szóltam volna érte. Élveztem, hogy egyenletes pulzusa az enyémhez igazodik. Úgy éreztem azokban a percekben, hogy egyek vagyunk.

Halkan megszólalt. Először azt hittem nekem motyog valamit, de ajkai értelmes szavak helyett furcsa halandzsát ejtettek ki, valamit dalolt. Hangja halk volt és hamis. Kissé furcsán ejtette a különböző betűket, de összeségében tetszett a hangzása, éreztem bennük a mosolyát.

- Szeretsz énekelni? – kérdeztem halkan. Szemeimmel még mindig a külvilágot lestem.

- Ki nem szeret? – nevetett fel halkan. – Kiskoromba sokat énekeltem, elhittem, hogy jó hangom van – elmosolyodtam és megszorítottam a kezét, bátorítottam a folytatásra. – Szüleimnek már az idegeire mentem, de hát kicsi voltam. Ahogy nőttem, apránként kezdtek rávilágítani arra, hogy inkább hagyjak fel vele, de sosem bírtam teljesen elereszteni. Tudod, szeretek énekelni, de csak azért, mert... mert mikor hallok egy dalt, muszáj az énekessel együtt énekelnem, vagy akárcsak dúdolnom és olyankor még az sem érdekel, hogy mások hülyének gondolnak.

Bólintottam.

- És te szeretsz?

Fel kellett nevetnem a hangjában rejtőző kíváncsiságra. Óvatosan megfordultam, hogy ezentúl a szemeibe tudjak nézni, de a lány csak azért is a mellkasomra fektette az arcát és bátorítóan dünnyögött valamiről. A hajvégéit birizgálva merültem az emlékeimbe.