Állαтι Öѕzтöɴöĸ 2. - A ĸαlαɴd ғolyтαтódιĸ [Beғejezeтт]

16. rész

Nyomás alatt

Lehunytam a szemem. Vettem egy mély lélegzettet, majd a számon keresztül lassan kifújtam. Scott ránézett Dave-re, azt sugallva, hogy hagyja el a házat. Dave nem mozdult, de mikor én is ránéztem, hirtelen felállt:

- Jó, jó, megyek már! - mondta, majd elment.

Scott felé fordultam:

- Mire figyelmeztet Dave?

- Arra... hogy szolgáljam a Red Veil-t. Minden tag esküt tesz... hogy az egész élete során a Red Veil-t szolgálja. Nincs felmentés az eskü alól...

- És... mi történik, ha továbbra sem szolgálod? - kérdeztem félelemmel telve.

- Nem szeretném elmondani.

- Scott! Mondd el kérlek!

Scott egyenesen a szemembe nézett:

- Megölnek.

Először fel sem fogtam amit Scott mondott. Fejemet lehajtottam, barna hajtincseim az arcomba zuhantak, és nagyokat lélegeztem. Scott gyengéden megérintette az államat, majd felemelte a fejemet:

- Nincs semmi gond Helen. Ez soha nem fog bekövetkezni. - mondta nyugodtan.

Könnyes tekintetemet Scott felé emeltem:

- Ígéred? - kérdeztem halkan.

- Ígérem...

Szorosan átöleltem Scottot:

- Nem akarlak elveszíteni... - mondtam a könnyeimmel küszködve.

- Én se téged... - mondtam Scott halkan.

***

A Nap által küldött fénysugarak eltűntek, és sötétség borította be az égboltot. Az ágyon ültem. Scott háttal nekem feküdt az ágyban, de tudtam, hogy nem alszik:

- Hány embert öltél meg? - kérdeztem zavarodottan.

Scott felém fordult, majd felült az ágyban. Egyik kezével beletúrt a hajába:

- Összesen? - kérdezte Scott bűntudatosan.

Scott felé fordultam és bólintottam egyet.

- Összesen 632-t...

Száraz szemeim tágra nyíltak, és Scottra meredtek. Hogy mennyit? De hisz ez lehetetlen... Nem tudom elhinni... Scott gyilkos lenne?

- Értem.... - válaszoltam halkan, majd befeküdtem az ágyba, és magamra húztam a takarót.

Scott is végül visszafeküdt. Meredten nézte a plafont, már annyira, hogy a csukot szemmel is észrevettem:

- Semmi baj. Most pedig aludj. - mondtam Scottnak, majd megpusziltam. El sem hiszem, hogy ilyen könnyedén mondtam ki ezeket a szavakat. Holott az egész testem beleremegett. Át kell gondolnom ezt ez egészet... De csak egy helyen tudok tisztán gondolkodni: az erdőben. Ott szabadon gondolkozhatok, semmi nem befolyásol. Holnap mindenképpen elmegyek az erdőbe, hogy kitisztuljon a fejem...

***

Másnap korán felkeltem, még Scott előtt. Az asztalon hagytam egy üzenetet, hogy Scott ne aggódjon. Rohantam az erdő felé. Néha meg-meg álltam, és pihentem egy kicsit, majd futottam tovább. Végül futás közben megpillantottam az erdő fáinak lombkoronáját. A lelkemet kellemes érzések öntötték el. Megálltam az erdő "bejárata" előtt, majd vonyítottam egyet. És újból. Hamarosan válasz is érkezett rá. Berohantam az erdő sűrűjébe, nagyokat szippantottam a friss reggeli levegőből. Sohasem esett ilyen jól az erdő illata. Megnyugtatott. Határozott léptekkel sétálok az erdőben, közben a szemeimmel kémleltem a természet életét. Vonyítottam egyet, és egy kis időn belül hűséges társam jelent meg előttem:

- Szia Alfa!

Alfa közelebb jött, és a lábamnak dőlt. Megpaskoltam társam oldalát, majd együtt folytatjuk tovább az utat. Alfa közben elvezetett a családjához is: a boldogság csak úgy áradt belőlük. Leültem egy fa tövébe, és néztem Alfát és a családját. Arcom mosolyra húzódott, mikor ránéztem a farkas kölykökre, akik egymással játszottak. Olyan aranyosak. Anyjuk gondoskodó és gyengéd harapásokkal próbálta kordában tartani az eleven kölyköket, de valamelyik mindig elslisszant az anyai fegyelem elől, és újból játszadozásba kezdett.

- Büszke vagyok rád Alfa - mondtam, mire Alfa szelíd tekintetét felém fordította.