Hol az én szerencsém?

7.

Már a szállodai szobában ébredtem. Mivel előző éjjel nem nagyon volt időm körbenézni most végigjárattam a tekintetem a szobán. Látszott az ággyal szemközti asztalon, hogy régebb óta laknak már itt. Papírok, tollak és átlagos apróságok hevertek rajta, a mellette álló szék támlára pedig egy zakót terített a lakó. Egyébként a szobának kellemes hangulata volt, a modern stílusú mahagóni bútorok jól mutattak a fehér fallal és a szürkés sötétítő függönnyel az ajtóval szembeni ablakon. Ízlésesen volt berendezve az egész szálloda, az alapján amit tegnap éjszaka láttam belőle.  Jungkook ide hozott engem, gondolom ez lehet az a hely amit ő vezet.  Tegnapra visszagondolva kirázott a hideg. Végre elszabadultam abból a bárból. Egy halk sóhaj hagyta el az ajkamat, mire az eddig a szoba sarkában ülő megmentőm felém fordult.
- Jó reggelt álomszuszék. - fordult felém a laptopjából, amin eddig pötyögött. - Majdnem egy teljes napot átaludtál.- mondta mosolyogva és felkelt a fotelből, amin eddig pihent. Az órára néztem. Fél négy van, tényleg nem aludtam keveset.
- Bocsánat... - mondtam halkan.
- Nincs miért bocsánatot kérned. - csóválta meg a fejét. Tényleg tökéletes, még így is, hogy a szemei alatt fekete karikák rontják el az egyébként makulátlan arcát. - Ha minden igaz, hamarosan visszakapod a táskád, amivel elindultál. Felhívtam a rendőrséget és azonnal kimentek White putrijához. Elég híres ember errefelé, ezért nagy hír lesz, hogy felszámoltak mindent. - folytatta, majd leült a francia ágy másik oldalára. - A szüleiddel is beszéltem... - mondta halkabb és lágyabb hangon. - Sunny...addig maradsz itt, ameddig szeretnél. Vigyázok rád és lakhatsz a hotelben. - mondta nekem komoly arccal.
- Köszönöm... - mosolyogtam rá. - Tényleg köszönök mindent. - mondtam. Nem értem, miért ilyen kedves hozzám. Egy kis ideig csak csöndben néztünk egymás szemébe. A szüleimen gondolkodtam. Tényleg ennyire nem hiányzom nekik? Hogy egy idegen emberre hagynak? Nem vártam tőlük sokkal többet, de azért belül titkon reméltem, hogy legalább anyám aggódik értem egy kicsit. Ezek szerint nem...
 -  Tényleg nagyon hasonlítasz egy ismerősömre. -  szólalt meg egy kis idővel később, ám a hasam belekorgott a mondandójába. Az tekintetén újra az a fájdalom futott át, mint amikor először találkoztunk a bárban. 
 - B..bocsánat. - mondtam és eltakartam az arcom.
- Nem kell mindenért bocsánatot kérned, szokj le erről mert idegesítő. - hallottam a hangját. - Az elmúlt tizennyolc órában aludtál, szóval megértem ha éhes vagy. Megnézed az éttermet? - kérdezte, miközben az arcán már újra a szokásos mosoly terült el. Mintha nyomtalanul eltűnt volna minden gondja egy pillanat alatt.
- Nem hiszem hogy elég elegánsan vagyok hozzá felöltözve. - ráztam meg a fejem. Tegnap este adott nekem egy - rám bőven nagy - pólót, hogy ne a fehér öltönyben aludjak. Az igazat megvallva nem is nagyon akarom visszavenni azt a ruhadarabot.
- Akkor felhozatom a szobába. - bólintott, és a fiókból kihúzott egy lapot. - Ezt hivatalosan csak az étteremben lehetne elfogyasztani, de nekem bármit felhoznak ide.  - magyarázta, majd felém nyújtotta. 
- Jungkook...nekem nincs pénzem. - néztem az étlapra, amin a legolcsóbb étel is tizenegyezer wonba* került. 
- Mindent én állok. Ne ellenkezz, majd később kifizeted. - mondta, és visszaült az ágyra, ám ezúttal már az én oldalamra, ezért kissé arrébb húzódtam. Egy bólintással jeleztem a beleegyezésem, majd egy kis gondolkodás után kiválasztottam egy viszonylag olcsóbb ételt. Valószínűleg ha ezt a helyet vezeti nem terheli meg nagyon az összeg, de mégse illene drágát választanom. 

Lassan egy hónapja élek itt és még mindig nincs magyarázatom arra, hogy miért ilyen kedves hozzám. Azt se tudom, hogy ki az az ismerőse akire nagyon hasonlítok és ezeken kívül még rengeteg megválaszolatlan kérdésem van Jungkookkal kapcsolatban. A viszonyunk nagyon közeli lett ennek ellenére is. Megbízom benne és arra is rá tudott venni, hogy visszamenjek az iskolába. Ez egy hosszas vita eredménye, aminek azt is köszönhetem, hogy átíratott máshova. Arról sincs ötletem, hogy ezt hogy csinálta, tekintve hogy semmilyen ágon nem vagyunk rokonok és tulajdonképpen semmilyen joga nincs engem átíratni bárhonnan bárhova,  mégis most egy új iskolába járok. Barátaim itt sincsenek, de legalább nem piszkálnak vagy vernek meg minden szünetben. 
- Min gondolkozol? - kérdezte, miközben lerakta a pálcikáit. Épp ebédeltünk.
- Azon, hogy milyen jól nézel ki ma is. - vigyorogtam rá. Próbálok belőle valami reakciót kicsikarni, de mindig csak a fejét csóválja. Pedig tényleg nagyon jól néz ki. 
- Komolyan kérdeztem. - mondta. - Nem tudom eldönteni, hogy a  valami-baj-van-amit-nem-mondok-el-Jungkooknak nézéssel vagy a valami-nyomja-a-szívem-és-nem-akarom-megbeszélni-Jungkookkal nézéssel nézel. - nézett a szemembe. Utálom, hogy olvas a gondolataimban és mindent tud rólam. Én pedig szinte semmit róla... 

- Tényleg csak ezen gondolkoztam! - emeltem fel védekezően a kezem. 
- Egyél még zöldséget! - szólt rám, majd folytatta a puhatolózását. - Szóval mi bánt? - kérdezte újra. Érzem, hogy veszíteni fogok. Most is. Engedelmeskedve kivettem még egy kicsit a salátából, majd megszólaltam.

- Végiggondoltam azt, amit múltkör mondtál és megnéztem a szakköröket. 

- És találtál olyat ami tetszik? - kérdezte.

- Azt hiszem...de félek bejelentkezni. - feleltem és bevettem egy falatot a számba. 

- Mitől félsz pontosan? - tudakolta az arcomat vizsgálva. Néha már idegesítő, olyan mintha valami pszichológus lenne és az én megnyilvánulásaimat figyelné. 
- Hogy megint megvernek? És kiutálnak? És bántanak? - mondtam. Úgy csinál, mintha nem lenne vele teljesen tisztában, hogy mi történt amikor legutóbb szakkörre jártam..

- Hát...a focisták általában vadállatok, de feltételezem, hogy nem a futball csapatba akarsz jelentkezni. Máshol pedig nem hiszem, hogy félned kellene. Most tiszta lappal indulsz mindenhol, és nagyon szeretnivaló kis teremtmény tudsz te lenni. - mondta egy kis gondolkodás után, mire elpirultam. - És mi tetszik? - kérdezte.
- A kórus. - feleltem.

- Eddig nem is mondtad, hogy érdekel az éneklés. - kerekedtek el a szemei. 

- Nem kérdezted. - vontam meg a vállam. 

- Sunny! - szólt rám. 

- Mi van? - kérdeztem kuncogva. - Jól van na... mindig is érdekelt, még zongorázni is jártam, csak apám ezt se támogatta. Szeretek énekelni.

- Énekelhetnél nekem.

- Nem szeretnék most. - ráztam meg a fejem. Mégis csak a kedvenc bandám énekese előtt ülök... 

- Nem erőltetlek. De azért a kórust próbáld meg. Úgyis lesz válogató, ha egyszer megpróbálod abból semmi rossz nem sülhet ki. -mondta. Folytattuk az evést, majd egy kis idő elteltével megszólaltam.

- Ha a válogatásra megyek eljössz velem? - kérdeztem. 

- Persze. -mosolygott rám, mire a szívem egy nagyot dobbant. Többször akarom látni ezt a mosolyt.

* 11000 won nagyjából 2500 forinttal egyenlő. (ha az internet nem hazudik nekem)