Bíborfény | ✓

|| 26. Fejezet ||

- Hello!

Abby magába szívta a levegőt és elnevette magát. – Mizu? Csak nem másnaposan tengeted a napodat?

- Dehogy, honnan veszed ezt a marhaságot? – kuncogtam fel azonnal elpárolgott belőlem a szorongás.

- Nyugi nem hallatszódott tegnap, hogy éppen be voltál egy ici-picit csiccsenve.

- Én megmondtam – hajtottam hátra a fejemet. Abby felkacagott, majd súgott valamit az anyjának. – Veled minden oké?

- Nem éppen – sóhajtotta. – Túl sok minden történt és koránt sem vagyok benne biztos, hogy érdekelne is. Egyszerűen minden, amit eddig eltitkoltak felszínre került... és láss csodát egy gettóban karácsonyozom!

Szemeim elkerekedtek és érdeklődve hallgattam motyogó szavait.

- A szüleim... ez nem igazán telefon téma – halkan felsikított és lihegve beleszólt. – Szent ég, gyűlölők itt élni!

- Mi történt?

- Egy kutya éppen le akarta harapni a fejemet, de minden oké!

- Miért mászkálsz ott egyedül? – néztem ki az ablakon és egészen azon voltam, hogy elmegyek érte. Újra felsikított. A szívem ijedten húzódott össze. – Abby?

- Tényleg rendben vagyok – susogta halkan. – Csak az a kutya mégsem akar leszállni rólam. Szégyellem magamat, hogy ezt kérem... de kérlek, ide bírsz utazni? Azt hiszem szükségem van rád!

Berobbantam a szobába, ahol az ágyon Viktor pislogva meredt rám. Kisöpörte a szemzugába akadt csipát és hangosan ásítva kinyújtózott, szálkás izmai követték nyújtó mozdulatait.

- Te már...

- Ja, felébredtem – ráztam le ki nem mondott kérdéseit. A fiú visszadőlt a párnák közé és megdörzsölte az arcát. – Norton?

- Itt vagyok – szólt ki a fiú a fürdőből, szerencsére felkapott magára egy alsót. – Már megint mi van? – húzta össze a szemét.

- Portlandbe megyek, ne vigyelek el a szüleinkhez?

- Te nem odamész? – vonta föl a szemöldökét, röhögve nevettem fel. – Abby?

- Ki más? – szólt közbe Viktor. Mindketten felnevettek, ezt már kevésbé találtam viccesnek.

Ledobtam magamat melléjük és szerencsétlenül meredten Nortonra, kinek szürke szemei teljesen olyanok voltak, mint az enyémek. Arcának kecses íveit, apámtól örökölte, csupa hegyes vonalból állt, mégis ez varázsolta őt jóképűvé.

A tenyeremre pillantottam, hosszú ujjaimra és a száraz, kérges bőrömre. Megropogtattam az összeset. Hajam az arcomba hullott és tehetetlenül bámultam tovább a padlót, kételkedtem abban, hogy jó ötlet felnézni rájuk. Viktor sóhajtva visszadőlt az ágyára.

- Hagyod, hogy egy csaj ugráltasson?

Gondoltam, hogy eszes fivérem valami hasonló kérdést fog kieszelni. Megforgattam a szemeimet és a falnak dőlve figyeltem, ahogy nedves tincseibe túr.

- Mindjárt rávágja, hogy ő nem csak egy csaj – vágta rá kapásból Viktor és megint felnevettek.

Eddig a percig abban a tudatban éltem, hogy ezek gyűlölik egymást, de amint szemük összetalálkozott, mást fedeztem fel bennük. Elkönyveltem magamban ezt a meglátást.

- Azt mondta szüksége van rám.

- Mindegyik ezt mondja, bírom a kiscsajt, de olyan, mint a többi – fordult meg és eldobta a kezében tartott törülközőt. -, a pénzedre buknak. És ki ne merd mondani, hogy Abby bizony nem olyan, mert nem tudhatod.