Come and Get it

Octavo

„Valamit őrizni fogok magamban mélyen (...) Valamit, amit minden egyes pillanatban éreztünk, ahogy megláttuk egymást"

Lara végül úgy döntött, hogy hazamegy karácsonyra. Elvégre tényleg nem lenne rossz látnia már a húgát és a bátyja családját. A keresztgyerekeivel is régen találkozott már, és legalább nem lesz egyedül az ünnep alatt. A nőnek mégis összefacsarodott a szíve, ha arra gondolt, hogy ott lesz Madridban, még ha csak pár órára is.
Így december 25-én reggel Lara szülőházában gyerekzsivajra ébredt. Testvére gyerekei ugyanis már lelkesen bontogatták az ajándékokat a nappaliban a fenyőfa körül, mikor ő lesétált az emeletről. Lara lelke egy kicsit megsajdult a boldog gyerekarcokat nézve. Neki talán soha nem lehet majd része ilyesmiben.
- Lara néni nézd! – szaladt oda Fernando, a nő bátyjának legnagyobb fia, kezében valami videójátéknak tűnő tárggyal, amit Lara nem tudott beazonosítani, de ettől függetlenül örült a gyerek örömének.
- Hát ez nagyon szuper Nando! Apával kipróbáljátok ma?
- Igen!

Lara kellően megcsodálta a többiek ajándékait is, majd csatlakozott a kanapénál csoportosuló felnőttekhez kávézni. Ő maga is meglepődött, hogy milyen könnyen el tudta engedni magát, és még a karácsonyi hangulat is megérintette. 
Kellemes hangulatát azonban a sógornője már az ünnepi ebéd előtt elkezdte elrontani. Conchita ugyanis a gyerekek előtt kezdte el szidni férjét, amiért az egyetlen lánykájuknak pónis Barbie-baba helyett fésülhető kiskutyásat vett. A figyelmes nagynéni azonnal kihívta a gyerekeket a konyhába, hogy megnézzék a sülő karácsonyi tortát, de nem tudta elhessegetni magától Maria arcát. Szegény apróság határtalanul boldog volt a kutyás babájával, egészen addig a pillanatig, míg anyukája el nem kezdett miatta kiabálni az apukájával, és ekkor Maria már azt sem tudta, hogy most örülhet-e az ajándékának vagy nem. Lara pedig csak egyszerűen haragudott bátyjának feleségére. Fel se fogja, mekkora csoda, hogy anya lehet, és ilyen butaságokkal rontja el azt, amiről ő csak álmodhat. Szerencsére a nő szövetségesre talált húga, Atalia személyében, így még pár karácsonyi fényképet is készítettek, miközben a gyerekek sürögtek-forogtak és folyamatosan láb alatt voltak hol a konyhában, hol az étkezőben, de ez – a saját anyjukat leszámítva – senkit sem zavart. Lara már éppen meg is bocsátotta volna Conchita délelőtti megnyilvánulását, de a nő ismét bebizonyította, hogy nem volt véletlen az ellenszenv iránta az első perctől kezdve.
Már az ünnepi asztalnál ültek, és a második fogásnál tartottak, amikor sógornője előhozakodott a témával.
- Lara, hallottad, hogy az a focista válik?
- Conchi, nem szűkítetted le túlságosan a kört – válaszolt felvont szemöldökkel Lara. Közben azért meg is lepődött. Sergio egy szóval sem említett semmilyen válást, és nem is hívta őt egyetlen focistája sem ilyennel kapcsolatban.
- Az a vörös hajú, hogy is hívják – nézett a nő segítségkérőn férjére.
- Alonso – bökte ki Antonio.
Lara remélte, hogy senki nem vette észre, hogy a szíve kihagyott egy ütemet, és igyekezett megőrizni természetes arcszínét is.
- Igen, ő! – kapott a szón Conchita – Pedig úgy tudom, hogy a felesége terhes! Milyen férfi az ilyen? Szörnyű, nem gondoljátok?
- De, de – bólogatott szórakozottan Dona Contreras.
- Nem – vágott közbe hirtelen Lara, maga sem tudta miért – Ha... ha Xabi elhagyja Nagore-t, annak komoly oka lehet. Sok mindent kész volt feláldozni azért a babáért.
- Például? – kérdezte azonnal szűkre húzott szemekkel Conchi.
- Sajnálom, ezt nem mondhatom el – felelte Lara, de ő maga is tisztában volt vele, hogy meggyőzőbb lett volna, ha nem lesütött szemmel mondja mindezt.
- Pedig az újságok elég sok mindent írtak – folytatta zavartalanul a sógornője – Rólad is.
Lara csupán egyetlen másodpercig habozott.
- Persze, hogy írtak rólam. Egyik pillanatról a másikra eltűntem a csapattól, meg is sértődtem volna, ha nem írnak semmit rólam – próbálta elviccelni a dolgot a nő.
- Jaj, nem úgy! Arról írtak, hogy miért mentél el – magyarázta Conchita.
- És mit írtak, miért mentem el?
- Nem olvastad el, miket írtak rólad?
- Nem, azoknak úgyse igaz egy szavuk se.
- Semmi? – biggyesztette le az ajkait szomorúan a nő – Ezek szerint akkor az se, hogy volt köztetek valami ezzel a Xabi-val?
Mielőtt Lara bármit is válaszolhatott volna, az édesanyja szólt közbe, szokatlanul éles hangon.
- Persze, hogy nem volt köztük semmi! Nem úgy neveltük mi a gyerekeinket, hogy mindenféle viszonyaik legyenek házas emberekkel, ugye Lara? – kérdezte hozzá fordulva az édesanyja.
Lara annyira szeretett volna azonnal válaszolni. Ott volt a nyelve hegyén az igen, de mégsem tudta kimondani. Meg akart felelni a szüleinek, de milyen áron? Hazudjon a szemükbe? Nem bírta tovább anyukája tekintetét, és édesapjára nézett. Diego Contreras arcán a hitetlenkedés jelent meg először, mikor lánya nem válaszolt azonnal.
- Ugye Lara? – ismételte meg Norina a beálló hideg csöndben.
A fiatal nő nem nézett senki szemébe, de egészen hangosan tudta kipréselni magából.
- Nem, nem így neveltetek, és én... annyira... nem akartam – Lara nem tudott felnézni. Nem akarta látni az arcokat, főleg a szüleiét nem.
A némaságot egy szék lábának éles csikorgása törte meg, mire a nő felkapta a fejét.
- Csalódtam benned Lara – közölte édesanyja, majd otthagyta a karácsonyi ünnepi ebédet, és elvonult.
Lara kétségbeesetten kapta tekintetét az apjára, aki viszonozta azt, ő mégsem tudott érzelmet leolvasni az arcáról. Aztán az őszülő férfi mégis megszólalt, de nem hozzá intézte szavait, és ez annyira fájt neki, mintha pofon csapták volna.
- Conchita, megtiltom, hogy erről valaha, bárkinek akár csak egy szót is szólj! – Diego megdörzsölte a halántékát, és őszinte szomorúsággal és fájdalommal középső gyermekéhez fordult – Szerintem jobb lenne, ha most elmennél. Anyád megbékél majd, adj neki időt kérlek.
Lara bólintott és felállt. Odament édesapjához, és megpuszilta az arcát, majd szó nélkül távozott az étkezőből és egyenesen a szobájába ment. A bőröndjét egyébként sem pakolta nagyon szét, így könnyű dolga volt, csak néhány holmiját kellett összeszednie. Egyenlőre tartotta magát, nem sírt, és ha jobban belegondolt, nem fojtogatták könnyek a torkát. Talán, mert már minden könnyét elsírta Xabi miatt, és mostanra nem maradt semmi.
Hirtelen nyílt az ajtó, és kérdés nélkül belépett a szobába Atalia.
- Lara – lépett oda nővéréhez a lány – Én nem... Én ha nem is értelek, de nem érdekel. A nővérem vagy, nem foglak azért utálni, mert a rossz férfiba szerettél bele. Mert ugye szeretted?
A nő megállt a mozdulat közben.
- Szeretem. Két éve. És hidd el küzdöttünk ellene, nem akartam, és mégis... úgy vonzott mint a mágnes. Szeretem őt, de ő nem hagyta el értem a feleségét, és én nem is kértem ezt tőle soha. Sőt, amikor kiderült a baba, én mondtam neki, hogy maradjon velük.
- Csodálatosan erős nő vagy.
- Nem. Nem vagyok, mert elmenekültem.
- Érthető, ha ezek után nem tudtál vele dolgozni.
- Te vagy itt az egyetlen aki érti – sóhajtott fel Lara, és visszafordulva lezárta bőröndjét.
- És most hová mész?
- Londonba.
- Hiányozni fogsz Lara – bár nővére nem sírt, Atalia-nak kicsordultak a könnyei.
- Te is nekem húgi, de nem veszítesz el – bíztatta a lányt, és szorosan magához ölelte.
- Tudom – szipogott Ata – Próbálom majd megbékíteni anyut.
- Köszönöm – puszilta homlokon testvérét Lara – Szeretlek.
- Én is szeretlek Lara – válaszolta a lányka, és elengedte nővérét, aki még egyszer rámosolygott, majd otthagyta őt a szobában.
Lara úgy hagyta el szülőházát, hogy nem köszönt el mástól, és bár tudta, hogy rengeteg érzésnek kellene kavarognia benne, ő csak ugyan azt érezte, mint azon a bizonyos napon. Ürességet.

***

Xabi Alonso Londonban töltötte a karácsonyt testvére, Mikel családjánál. Nem akart zavarni, de Mikel erősködött, hogy menjek csak, jót fog tenni neki, ha kiszakad egy kicsit a környezetéből. Most, hogy itt volt úgy érezte tényleg jót tesz neki, hogy eljött otthonról. Mégis megszakadt a szíve, ha arra gondolt, hogy a gyerekei nélküle bontották ki reggel az ajándékokat. Persze, felhívta őket telefonon, és annyiszor mondta el, hogy szereti őket, ahányszor csak tudta, valamint egyesével elmondta, hogy melyik ajándékokat kapták tőle a fenyőfa alatti halomból. A majdnem másfél órás beszélgetés alatt nem csak Ane sírt, hanem még Xabi is. Ez azonban kicsit sem kárpótolta sem gyermekeit, sem őt. Ráadásul, bár kiszedte Ramos-ból az információt, hogy Lara Londonba költözött, azt is megtudta tőle, hogy a nő hazautazott az ünnepekre, és a leghalványabb esélye is eltűnt arra, hogy beszélhessen vele. Mikel-ék viszont így is mindent megtettek, hogy kellemesen teljen az ünnep és a férfi végtelenül hálás volt nekik, amiért befogadták őt az otthonukba karácsonykor.
Már az ünnepi vacsorával is végeztek, és a nappaliban gyűltek össze, hogy megnézzék a hagyományos karácsonyi családi filmjüket, az Igazából szerelmet, mikor Xabi telefonja megszólalt. Gyorsan fel is pattant, hogy ne zavarja a kis családot, és mikor meglátta a nevet, enyhe csalódottságot érzett.
- Szia Sergio.
- Xabi! Azonnal indulj el! Mondom a címet! – kezdte minden bevezető nélkül barátja, de ő nem értette.
- Hova? És minek?
- Lara lakására! Mert most szállt fel a gépe Madridban, és úgy három óra múlva Londonba is ér, és addigra neked ott kell lenned!
- Komolyan?
- Igen – vigyorgott egyértelműen Sergio.
- De... Akar ő egyáltalán velem találkozni?
- Azért hagyta ott a szüleit, mert kiderült, hogy mi volt köztetek, és a családja nem akarta elfogadni. Ő meg összepakolt és eljött. Karácsony van, nem hagyhatod, hogy egyedül legyen.
- Nem, nem is de...
- Szereted őt? – kérdezte élesen Ramos.
- Igen – válaszolt gondolkodás nélkül Xabi.
- Akkor nincs de. Mondom a címet, te pedig ott leszel, és vársz rá, mire hazaér.