Come and Get it

Séptimo

„Nem olyan csók volt, mint először, nem az az éhes, vágyakozó, kétségbeesett csók. Nem hasonlított egyetlen csókra sem életemben."

Xabi Alonso fáradtan sóhajtott fel. Már percek óta ült az autójában, miután elküldte az sms-t Nagore-nak. A nő még nem válaszolt, és meg akarta várni, mielőtt elindul. Ma ő akart menni a gyerekekért, négy napja nem látta őket, és már nagyon hiányoztak neki. Az elmúlt napokban a férfi sokat gondolkozott, mérlegelt. És nem tudta mi legyen. Mármint, abban biztos volt, hogy el akar válni a feleségétől. Már csak abban nem tudta, hogy aztán mi lesz. Folyamatosan különböző forgatókönyveket futtatott a fejében. Menjen Lara után? Ha végre elválnak Nagore-val, akkor semmi sem állna közéjük. A kérdés már csak az, hogy vajon Lara hajlandó lenne-e vele megpróbálni. Úgy igazán, egy párként, akiknek nem kell titkolózniuk. Egy sokkal szomorúbb kérdés is felmerült benne, szóba állna-e vele egyáltalán Lara? És ha igen, tényleg, mi lenne akkor? Visszajönne Madridba? Vagy neki kéne feladnia minden itt, és újrakezdeni mindent valahol máshol? És mi lesz a gyerekeivel? Tudta, hogy Lara szerette a srácokat, és abban is biztos volt, hogy nem akart kimaradni az életükből. Nem tehetnek róla, hogy az ő viszonya megromlott az anyjukkal. De valahogy azt is elképzelhetetlennek tartotta, hogy esetleg ő nevelje őket, egyedül vagy akár Larával. Bár ha így jobban belegondol... Nem. Nem szakíthatja el őket, az édesanyjuktól.
Végre megrezzent a telefonja, jelezve, hogy sms-e érkezett.

„Menj értük, de 6-ra hozd őket haza"

Ennyi. Hát ennyit ért öt év házasság. Sóhajtva keltette életre a motort, és autózott keresztül a fővároson, hogy összeszedje gyermekeit. Ane és Jonxtu ugyanabba az óvodába jártak, de míg a fiúcska már nagycsoportos volt, addig a kislány még csak most ismerkedett az egész helyzettel. Először a kiscsoporthoz ment, úgy gondolta Ane-val könnyebb dolga lesz.
- Apuciiii – futott boldogan kiabálva felé szinte azonnal a kislány, mikor meglátta. A nyakába ugrott és ő szorosan ölelte magához. Úgy hiányzott neki ez az apróság.
- Szia Hercegnőm!
Ane vidáman csacsogva hagyta magát felöltöztetni. Elmesélte az egész napját. Királylányosat játszott az egyik barátnőjével, egy kisfiú elvette tőle a labdát délután, és rajzolt egy egyszarvút. Apa és lánya kézen fogva sétáltak át a másik csoporthoz, Jonxtu-ért. Xabi őszinte bánatára, bár nem nagy meglepetésére a fiú jóval kevésbé volt lelkes. Ennek ellenére Ane lelkesen beszélt, észrevétlenül töltötte ki a Xabi és a bátyja közt feszülő hallgatást.
- Epres turmixot kérek Apuci! – közölte hatalmas mosollyal az arcán a kislány.
- Akkor epres turmix lesz, Jon?
- Nekem mindegy – hangzott a rövid, szinte dacos válasz. Xabi elfojtott egy sóhajt, de azért átautóztak a városon kedvenc turmixozójukhoz. Ane továbbra is fenntartotta a beszélgetést. Igaz, kicsi volt még, de azért eléggé nőből volt hozzá, hogy megérezze a feszültséget, és próbálja oldani azt.

Nem sokkal később viszont elakadt a beszélgetés, mikor megkapták a hatalmas adag epres-habos turmixokat.
- És, hogy van anya? – kérdezte végül Xabi.
- Szomorú, és sokat kiabál velünk – válaszolt rögtön Ane.
- Haragszik rád – szólalt meg először önszántából Jonxtu – Mert nem akarsz hazajönni.
- Nem arról van szó, hogy nem akarok hazamenni – kezdte volna a férfi, de a kisfiú haragosan közbeszólt.

- De igen! Anya mondta! Mert már nem szeretsz minket! Mert Larát szereted! – a gyerek szájából olyan durván hatottak ezek a vádak, hogy Xabi hirtelen nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát. Ane szemeit könnyek lepték el, és mikor apukája észlelte ezt, ösztönösen nyúlt a kislányért, vette az ölébe, és simogatni kezdte a puha, vékonyszálú vörösesbarna hajat.
- Ez nem igaz Jonxtu – kezdte azonnal – Összevesztünk anyával, mindketten csúnya dolgokat csináltunk, és mondtunk a másiknak, de ez semmit nem változtat azon, hogy a világon mindennél jobban szeretlek titeket. Ti vagytok a legcsodálatosabbak az életemben, Ane és Te. És akármit mondott is anya, ez sosem lesz másként.
- Akkor miért nem jössz haza, Apa? – kérdezte hüppögve Ane.
- Mert... Anya és én már nem... Nem szeretjük úgy egymást, mint ahogy a szülőknek kéne.
- Mert Larát választod helyettünk! – hozta ismét szóba Jon Lara-t.
- Anya mondta ezt, ugye? – mire a kisfiú bólintott, folytatta – Nem helyettetek. Szeretem őt is. Máshogy mint titeket, de szeretem őt.
- Én is szeretem Lara-t – vetette közbe Ane – Ő tudja, hogyan szeretem a kakaót, anya nem.
Ez a gyermekien őszinte mondat annyira szíven ütötte a férfit, hogy hirtelen megszólalni sem tudott. Tisztában volt vele, hogy kislánya és Lara jóban voltak, hiszen a nő gyakran vigyázott a gyerekekre, ha hirtelen nem talált más megoldást, de eszébe sem jutott volna, hogy ilyen mély kapcsolat alakulhatott ki köztük. A Nagore-re vonatkozó rész pedig egyszerűen csak fájt, a tárgyilagossága, ahogy a kislány kimondta.
- Anyát nem szereted már? – kérdezett most Jonxtu.
- Nem tudom már szeretni azok után, amik történtek. Olyan dolgokról beszélek most, amit most még nem értenétek, de majd ha nagyobbak lesztek mindent elmondok, megígérem, rendben?
A fiú komolyan bólintott, majd a turmixához fordult. Úgy tűnt részéről lezárta a beszélgetést, és egy sokkal kellemesebb témához kapcsolódó kérdést tett fel.
- Ugye nyerni fogtok hétvégén a bajnokin?
A focista elmosolyodott.
- Hát persze.