Az elődök bekavarnak

28. Fejezet

Hosszú vándorlásom során sokszor találkoztam katonákkal, de nem mondhatom, hogy a találkozás örvendetes lett volna. Így, lassan eljutottam a birodalmam azon szegletébe, ahol egy kedves ismerősöm élt: Eurosz. Máig élénken él bennem a találkozás emléke és mivel ez a ,,hatalom" úgy kívánja, meg is osztom veletek.

Visszaemlékezés, (természetesen a csodálatos és fantasztikus) Lara szemszögéből:

,,Beléptem a szegényes, szürke kis házikóba. Ha jobban belegondoltam, tökéletesen illett Eurosz külsejéhez, a szürkeség szinte mindent uralt. Euroszt is teljesen hatalmába kerítette: csak azokkal osztotta meg igazi gondolatait, akikben bízott. Én e kevesek közé tartoztam - mások számára Eurosz egy érdektelen, szürke kisegér volt -, de nekem egy igaz barát. Akire számíthatok. Aki mindent megtenne azért, hogy csak egy percig is boldognak lásson. Legalábbis ebben a tudatban voltam. Amíg meg nem éreztem a barátomat körbe ölelő, furcsa aurát. Túlságosan ismerős volt, de nem mertem azzal áltatni magam, hogy Hélosz túlélte. Hisz arra egy a millióhoz az esély. Bár nekem mindig is szerencsém volt. Ezért is kérdeztem meg Euroszt, a beszélgetésünk közepén:

- Nem tudsz semmit Héloszról? Hogy esetleg túlélte? - reménykedve néztem rá. Lehajtotta a fejét és motyogni kezdett. A fejemen ülő fülek miatt azonban tisztán hallottam minden szavát - amik a következők voltak:

- Segíts... Itt vagyok... De ő nem enged... Elveszek a sötétben... Egyedül, nélküled...

- Eurosz? - megráztam a vállát. Gyorsan felemelte a fejét és kis híján beleütközött az enyémbe. Elpirult, észrevéve, hogy csak néhány milliméternyi távolság van közöttünk - viszont engem ez hidegen hagyott.

- Tudsz valamit Héloszról? - suttogtam, meleg leheletem az ő arcát érte. Nem válaszolt. Így folytattam: - Tudod, Hélosz... Apám ellenségének fia, akivel már hetek óta friss házasok lehetnénk... Lehetnénk - köptem keserűen a szót, elhajolva tőle.

- Vagyis most... Özvegy vagy, igaz? - Eurosz hangja szinte felismerhetetlenné volt, így krákogott, míg vissza nem nyerte eredeti hangszínét.

- Nem, nem vagyok az - ingattam a fejem. Barátom arca halott sápadttá vált.

- Már... Már... El is jegyzett valaki? - dadogta. Ismét nemleges választ adtam. - Akkor? - kérdezett rá.

- Én csak Héloszt szeretem tiszta szívemből - rántottam meg a vállam - így nem számítom magam özvegynek csupán egy összetört lélek vagyok, a párja nélkül.

- Talán ideje lenne új párt keresned - jelentette ki. Hangjában egy kis félelem és rengeteg reménykedés bujkált.

- Hogy érted ezt? - billentettem oldalra fejemet. Megint krákogott. Húzta az időt, hogy bátorságot gyűjtsön...

- Talán tudnék neked mondani egy valakit, aki sokkal jobb, mint Hélosz valaha is lehetett volna - tekintetem elsötétült állítása hallatán. Az még oké, hogy barátok vagyunk, meg hogy mondhat amit csak szeretne, feltéve, hogy nem a felelős hatalom ellen. Na, de ez már a személyes jogok megsértése!

- Hélosznál nincsen jobb - álltam fel - legalábbis számomra. És ha most megbocsátasz, mennem kell elpusztítani egy falut - hűvösen biccentettem és kivonultam a házból, örökre magam mögött hagyva Euroszt. Soha többet nem láttam. És hogy ez az ő szerencséje, vagy az enyém, az örök rejtély marad."

Lara királynő szemszöge:

Ezután következett az a része a történetnek, amire nem vagyok büszke. Mert eddigre, sikerült összeszedniük a különféle uralkodóknak egy brigádot ellenem. Mindenféle bérgyilkos volt benne, akiket néhány legyintéssel elintéztem. De az utolsó harcos más volt: a legjobb barátnőm, Feretria. Harc közben próbáltam kideríteni, hogy nem-e lett valamilyen bűbáj bábja, de semmi. Feretria úgy jött engem elpusztítani, hogy dicsőséget szerez majd érte. És megszabadítja az embereket a gonosztól. Még mindig nem tudta, hogy ki vagyok én. Legalábbis ezt hittem. Mert az egyik pillanatban, amikor úgy tűnt, hogy ő áll nyerésre, elkövetett egy hibát: eldicsekedett azzal, hogy elárult engem, úgy, hogy észre sem vettem.