Bíborfény | ✓

|| 20. Fejezet ||

1997. október 29.

A Vörös megjelenése

Mint általánosságba mindig ez a nap is szörnyű volt, a diákok ferde szemmel bámult (GYŰLÖLÖM, GYÜLÖLÖM, GYÜLÖLÖM)

Utálom... elegem van mindenből! És ott volt Ő is. Ő a VÖRÖS! A VÖRÖS és a barátai, GYŰLÖLÖM!!!!

A szavak elmosódtak, nem is lehetett rendesen elolvasni mi van odajegyezve, de annyit leszűrtem, hogy bárki is írta ezt a naplót más volt és nem éppen a jó formában.

Lehunyt szemekkel néztem fel a plafonra, de ekkor valami zajt hallottam. A lépcső hangos nyekergéseit. Léptek... rohanó léptek. Felpattantam és a táskámat a vállamra kapva szaladtam a lépcsők felé, még útközben aludtak ki a fények. Hallottam az ajtó csapódását.

Ott maradtam egyedül és volt egy sanda gyanúm, hogy az a valaki aki most elrohant a naplóját kereste, ami éppenséggel az én birtokomban volt.

Sóhajtva fellépdeltem, utolsó pillantást vetve a pincére már kint is voltam a fényben. A naplómat eldugtam a táskámba és fülelve néztem végig a homályos folyosón. Senki sem volt itt, még a léptek távolodó visszhangját sem hallottam. Mérgesen túrtam a hajamba és a kollégium felé vettem az irányt, mindvégig magamon éreztem egy súlyos pillantást.

Amint beléptem a szobába a fiúk kérdőn meredtek rám, Viktor eldobta az eddig kezében szorongatott füzetet és kérdőn mért végig.

- Megkérdezzem merre jártál, vagy inkább ne?

Todd mormogott valamit az orra alatt, de nem szólalt meg többször.

- Úgy nézel ki mint egy retkes csöves. Hol jártál?

Ledobtam a cuccaimat a földre, a táskámra különösen vigyáztam. Megvontam a vállamat és az ágyamra hajítottam a naplót.

- A pincében voltam, gondoltam kiszellőztetem a fejemet, aztán ezt találtam – szándékosan nem ejtettem szót arról a különös valakiről. – Ismersz egy... várj – előkapartam a kis cetlit és az orra alá dugtam.

- Mistrald W. Lorz? – megrázta a fejét. – Todd?

A fiú ránk nézett, de arcáról egy nemleges választ tudtunk csak leolvasni. Viktor visszaadta a cetlit és a kezeibe vette a vörös kis naplót. Ironikus.

- És mégis mit akarsz ezzel kezdeni? – nézett fel rám unottan lapozgatva a megsárgult oldalakat. – Ugye nem gondolkozol, hogy belevágsz ebbe a szarba?

Sajnos beletrafált. Mióta apám kiejtette azokat a szavakat a száján folyamatosan azon kattogtam, szerettem volna megmutatni neki, hogy valamire azért én is jó vagyok. Hogy Nolan Lee ne csak a fölösleges második legyen. Ám az egészet úgy terveztem, hogy csak én tudok róla.

- Dehogy... csak szeretem az ilyen régi cuccosokat – vontam vállat és mellé heveredve kivettem a kezéből a szerzeményemet, hűvösen simult az ujjaimhoz. Félelmetes érzés kerített hatalmába. Felnéztem rá. – Ugye te nem tanulsz? Jövőhéten már szünet, mit kérdezhetne még?

Viktor megfontolta a szavaimat és elhajította a tankönyveket sokkal érdekesebbnek bizonyult az, amit a kezemben tartottam.

Szemeim a sorokra tapadtak, ugyanaz a súlyos érzés telepedett a vállaimra, mint anno a folyosón. Mintha valaki figyelne. Hátra dőltem. Próbáltam valami jobbra gondolni, ami abban nyilvánult meg, hogy egy vörös hajú csoda rémlett fel előttem. Egyenes vonallá szorítottam össze az ajkaimat.

Meg akartam csókolni. Nem sok kellett ahhoz, hogy végleg sutba vágjam az erkölcsömet és rohanva tegyem meg ezt a pár emeletnyi távolságot kettőnk között. Meg akartam ragadni az arcát, hogy érezzem selymes bőre alatt a vadul lüktető vörös ereket. Azonnal éreztem a nadrágomban azt az aprócska változást. Felsóhajtottam és Viktorra néztem, aki még mindig azt a nyavalyás naplót szorongatta.