Bíborfény | ✓

|| 18. Fejezet ||

Keserű szájízzel léptem be a rendőrfőkapitányságra, ahol a nyomozók és rendőrök tömkelege száguldozott egy pohár kávéval a kezében. Minden úgy nézett ki mint a filmekben, különböző termek ahol a számítógépek fölé hajoltak a férfiak, vagy néhol maguk a nők. Sürgés fogadott, ám apám beléptére persze, hogy minden elhallgatott. A rádióból még így is szóltak a megszokott karácsonyi nóták, mint a Last Christmas.

Egy magas férfi lépett elénk, őszülő haja egészen megritkult a fején, alig néhány száll meredezett még valamerre. Egy halk köszöntést elmormolva már darálta is az anyagot, míg szemével fogva tartott engem.

El akartam oldalazni, de apám dörrenő hangja megakadályozott a mozdulataimban. A férfi hirtelen került elém és kinyújtotta a kezét.

- Milyen rég láttalak Norton! – mosolygott kedélyesen, mintha tényleg nem látta volna a különbséget köztem és bátyám között.

- Oh ez a másik, Charles.

Charles zavartan húzta vissza a kezét és dadogva bocsánatot kért, bár ez nem neki hanem sokkal inkább nekem volt megalázó. Megvontam a vállamat és egy ivókúthoz sétálva figyeltem apám megfontolt lépteit, amikkel eltűnt az egyik redőnnyel védett terem mögött.

Letelepedtem az egyik székre, mikor az ajtó hirtelen kivágódott és egy megtépázott kinézetű nő lépett be. Vörös, göndör tincsei az arcába lógtak, ezzel elrejtve néha elővillanó fűzöld tekintetét, melyek vörös indákkal voltak körülhatárolva. Pillái kókadtan keretezték íriszeit, nem volt benne az az életerő, amit a tincsei sugároztak.

Ruhája szakadt volt és hanyag, nem törődött a kinézetével, egyedül véresre harapdált ajkait piszkálta az ujjaival, miközben tekintetét le sem vette az előttw halladó rendőrtisztről.

- Mrs. Chance, kérem foglaljon helyet!

A kavarodás lecsillapodott és az előttem elhelyezkedő asztal mellé ültette a nőt. A férfi összevont szemöldökkel meredt hol rám, hol pedig a kollégájára, aki lemondóan megrázta a fejét. A férfi ezután már észre sem vett.

- Mr. Rogan meg kell értenie...

- Mrs. Chance... kérem vegyen egy mély levegőt és nyugodjon le, itt nincs helye az aggodalomnak...

- Mégis hogy képzeli, hogy nyugodjak le? – pattant fel a nő, alakja sokkal magasabb volt mint azt először hittem.

Hosszú, vézna karjait a rendőr vállához csapta és hisztérikusan felnevetett. Összébb húztam magamat, de szemeimet le sem hámoztam róluk.

- Nyugodjak meg azok után, hogy a gyermekem meghalt? Nyugodjak meg azok után, hogy az a kibaszott gyilkos még mindig abban a fránya városban van? És nyugodjak meg azok után, hogy ez az elcseszett rendőrség feladta a nyomozást egy hétvége eltelével?

A rendőr megszorította a halántékát és rámarkolt az övénél elhelyezkedő sokkolóra.

- Mrs. Chance...

- Maga ne oktasson ki engem! Annyit kértem, hogy segítsenek, hisz nem ez maguk dolga? MEG TALÁLNI A GYILKOSOKAT? – üvöltötte haragosan, a rendőr nyugodtan nyúlt az övéhez, de még időben rántottam vissza a nőt, a sokkoló egyedül a levegőt érte.

A nő szemei elkerekedtek és zokogva meredt rám.

- Maga... maga mit képzel magáról? – szusszantotta halkan Mr. Rogan-re nézve.

Az egész embertömeg rám vezette súlyos tekintetét, Mr. Rogan gúnyosan mosolyogva megállt előttem és megpödörte hosszú bajszát. Gyűlöltem az arcán ott ülő arrogáns vigyort, öklöm viszketett arra, hogy letöröljem onnan, de nem akartam kockáztatni. Ujjaimat ropogtatva álltam fel és azonnal Mr. Rogan fölé magasodtam, ami miatt vigyorának mérete a tizedére csökkent.