Az elődök bekavarnak

19. Fejezet

Hamar sikerült összekészülnöm és, miután elköszöntem a szüleimtől, rohantam a suliba. Az égen szürke felhők gyülekeztek, de még ezek sem tudták elrontani a kedvemet. Ahogy beértem a kapun, megállapíthattam, hogy nincs baj, mivel még az egész osztály kint volt az udvar egyik felében. És valaki körül gyülekeztek. És, mint ahogy sejtettem ez a valaki Kim volt. Jól láthatóan élvezte a ráirányuló figyelmet, ezért úgy döntöttem, hogy most nem foglalkozom vele. Ehelyett egy zöld szempárt kerestem tekintetemmel. Amikor megláttam a tanárnővel beszélgetni, felgyorsult a szívverésem. Sebes léptekkel elindultam felé.

- Jó reggelt! - köszöntem nekik. Az osztályfőnökünk meglehetősen örült, hogy láthat.

- Marinette! Micsoda meglepetés! Hallottam, hogy mostanában időben jössz, de azt hittem, hogy a kollegáim viccelnek - aztán Adrien felé fordult. - Fogadok, hogy ez a te hatásod, fiatalember! - szerelmem vakargatni kezdte a tarkóját. Ha jól ítéltem, akkor zavarban volt. Aranyos, hogy már egy kis bóktól is ilyen reakciót vált ki belőle.

- Hát az igazat megvallva, szerintem Marinette érdeme, hogy beért... - a tanárnő közbevágott:

- Ugyan, ugyan! Én is hallom, hogy mit pletykálnak a diákok! És, amíg a kapcsolatotok ilyen pozitív irányba visz kettőtöket, addig nem fog rátok senki sem haragudni - jelentette ki, miközben a mi arcunk a rózsaszín és a bordó közötti árnyalatokban pompázott. Aztán észrevett egy rendetlenkedő diákot és kiáltozva elindult felé: - Azonnal tedd azt le, Warrington!

- Hát ez fura volt - szólalt meg Adrien, miután felocsúdott.

- Az - tettem hozzá, nagyon értelmesen. A mellettem álló felém fordult és úgy folytatta, mintha meg se szólaltam volna:
- Pont olyan, mintha a tanárnő tudná, hogy kik vagyunk -hangjában nevetés bujkált, én viszont néztem magam elé, nagy kukán. Hát persze, hogy tudja a tanárnő, hogy kik vagyunk... elvégre hosszú ideje tanít minket és az előbb Marinettenek hívott, úgyhogy... én ezt nem értem.

- Ezt hogy érted? - tettem fel a fejemben cikázó kérdést. Adrien meglepve nézett rám.

- Hát, úgy, hogy tudja, hogy mi vagyunk... - itt az ujján lévő gyűrűre és az én fülbevalómra mutatott. A homlokomra csaptam. Hát persze, hogy tudom, hogy miről van szó.

- Hogy lehetek ilyen béna? - morogtam, mire Adrien védekezően átkarolt és a fülembe suttogott:

- Nem vagy béna, Marinette. Csak te gondolod ezt. Mindenki más szemében egy bátor, segítőkész, okos és nem utolsó sorban gyönyörű lány vagy - meleg leheletétől kellemesen megborzongtam.

- Ezt csak úgy mondod - nyögtem, mire szembefordított magával. Smaragd szín szemeiben pajkosság és szeretet csillant meg. Ha jól emlékszem, a zöld a boldogság színe. Hát, nekem mindenképpen az.

- Bizonyítsam, hogy nem? - válaszképp már hajoltam volna hozzá közelebb, amikor egy ismerős hangot hallottam meg a hátam mögül:

- Elrabolhatnám Marinetteet? - pont, ahogy elképzeltem, Alya állt ott, Ninóval a háta mögött.

- Nektek is jó reggelt! - köszöntem széles mosollyal az arcomon. Nino intett egyet, miközben Alya válaszolt:

- Szerintem a reggel már elmúlt egy kicsit, de oké - ezt mind a hétköznapi hangján mondta, aztán átváltott a fanatikus rajongó - Alyába. - Ugye láttad a híreket?

- Azt ne mond, hogy azok a te felvételeid! - tettetem csodálkozást. Barátnőm hevesen bólogatott.

- Pedig, hogy az - vágta rá. - Emlékszel, hogy tegnap megszervezted nekem azt az interjút? - komoly arckifejezéssel bólintottam. - Na, hát akkor volt róluk szó - a ,,róluk"-nál kicsi szívet formázott a tenyerével.