Az őrület határán

3.Rész

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Anya összeomlott. Nem tudta, hogy fogja egyedül végig csinálni, de erős volt, küzdött és sikerült neki. Mindig mellettem volt és mindenben kiállt mellettem.

Persze nem gondoltam, hogy ez ilyen hamar megfog változni.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Beszélgetés után lementünk a konyhába. Anya elkezdett reggelizni, én meg ittam egy narancslevet. Hirtelen megcsörrent anya telefonja. Lerakta a villát a kezéből és gyorsan a füléhez tartotta a készüléket.

- Igen...Persze...Máris indulok! - majd letette.

- Ki volt az? - kérdeztem.

- A főnököm hívott, hogy lebetegedett az egyik munkatársam és be kell ugranom helyette. A Big Benhez kell érnem, 10 perc múlva a túra busz oda érkezik be.

Gyorsan beszaladt a szobájába felöltözni. A nappali falán lógó tükörben megfésülte vállig érő barna haját, majd oda rohant hozzám és nyomott egy puszit az arcomra.

- Majd jövök - mondta az ajtó felé sietve.

- Rendben. Vigyázz magadra. Szeretlek.

- Szeretlek - kiáltotta vissza az ajtóból.

Megint egyedül maradtam. Nem tudtam mit csinálhatnék, ezért elmosogattam. Aztán csak leültem a nappaliba és bekapcsoltam a tévét. Hamar el is nyomott az álom. Csengetésre kaptam fel a fejem. Anya nem lehet, neki van kulcsa. Az ajtóhoz mentem és lenyomtam a kilincset. Sokáig aludhattam, mivel már besötétedett. Két egyenruhás ember állt az ajtóban. Az egyik rendőr volt azt elsőre megtudtam állapítani, a másik fogalmam sincs.

- Jó estét! Segíthetek? - kérdeztem kicsit meglepetten.

- Jó estét kisasszony! Maga Mia Anderson? - kérdezte a rendőr.

- I...igen. - dadogtam - de mi történt?

- Sajnálattal kell közölnünk önnel, hogy az édesanyja autóbalesetben elhunyt.

Mindha kést döftek volna a szívembe. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. A légzésem kihagyott. Könnyek gyűltek a szemembe. Lesokkoltam. Nem veszthetem el az utolsó embert is az életemből.

- Az...az nem lehet - mondtam halkan - mi történt?

- Valószínűleg az édesanyja elaludt a volán mögött. Egy villanyoszlopnak ütközött és helyszínen életét vesztette. A mentők kétszer is megpróbálták újraéleszteni, de már késő volt.

Itt volt az a pillanat amikor a földre rogytam és a kezembe temettem az arcom. A könnyeim patakokban folytak. Csak sírtam és arra gondoltam, hogy most mi lesz velem anya nélkül. Hisz egy gyermek életében az édesanyja a legfontosabb. Ő van ott az első lépésünknél, az első szavunknál. Ő fésülte ki kócos hajunkat. Ő vigasztalt meg minket ha valami baj történt. Ő tanít meg minket az élet kissebb - nagyobb problémáira.

Mire feleszméltem, már a kanapén ültem, velem szemben a két egyenruhással.

- Velem mi lesz? És a házzal? - néztem fel rájuk.

- Maga állami gondozás alá kerül, mivel még kiskorú. A helyi árvaházba helyezzük el. Mivel az édesanyja nem írt végrendeletet a házat eladásra bocsátják. Sajnálom Miss Anderson - mondta a rendőr mellett ülő egyenruhás.

Nem hittem a fülemnek. Árvaház? Eladásra bocsátják a házat? Hiszen itt nőttem fel.

- Arra szeretnénk kérni magát, hogy pakolja össze egy hétre elegendő holmiját. A többit pedig maga után küldjük az árvaházba - ráztak ki a gondolkodás menetemből - pakoljon ruhát, tisztálkozó szereket és hozza az összes papírját, okmányát.

- Már ma bekell mennem? Nem aludhatnék itthon? - kérdeztem könnyes szemmel.

- Sajnos nem engedhetjük.

- Rendben. Akkor felmegyek és összepakolok - álltam fel a kanapéról.

Bementem a szobámba és leültem az ágyra. A könnyeim ismét utat törtek maguknak. Itt kell hagynom ezt a házat, a szobámat, az emlékeket.

Fogtam egy bőröndöt és sírva beledobáltam pár ruhát, fogkefét, fogkrémek, fésüt, tusfürdőt, sampont. Mindent ami kellhet. A többi cuccomat úgy is utánam hozzák. Végül elraktam a telefon töltőmet meg a papírjaimat behúztam a bőröndöm cipzárját. Utoljára visszanéztem, majd becsuktam az ajtót. Lementem a lépcsőn, közben végig néztem a falon lévő képeket. Nehéz itt hagyni mindent.

- Kész vagyok - fújtam ki a benn tartott levegőt.

- Akkor indulhatunk is - mondta a rendőr.

Utoljára végig néztem a házban. Ide már soha nem jöhetek vissza. Már semmi nem lesz a régi. Megfogok őrülni egyedül. Eddig mindig tudtam anyára támaszkodni, de most minden megváltozott. Zokogva búcsúztam el a háztól, majd a két egyenruhással kisétáltunk. Bezártam az ajtót és a kulcsot a rendőr kezébe adtam.

- Miss Anderson, tudom, hogy nehéz, de erősnek kell lennie - nézett rám a másik egyenruhás, aki valószínűleg gyámügyes, vagy valami olyasmi.

Az autóhoz mentünk. A csomagomat elvették és berakták a csomagtartóba, majd elindultunk...

Kérlek komizz, hogy tudjam tetszik-e és folytassam-e?