Bíborfény | ✓

|| 15. Fejezet ||

Kevésbé tiszta elmével léptem be a másodikon elhelyezkedő terembe. A kusza hajkoronájú, művész tanárunk már a vásznaknál kóborolt és az összedobált ecseteket szedegette fel a földről. A kivetítőn ott szerepelt Vincent van Gogh, Éjjeli kávézó című festménye, ez volt tőle a kedvencem. A vásznakon, pedig valami hasonló pacák hevertek. Elmosolyodtam a próbálkozások láttán, de adódott pár olyan, ahol valami különlegeset dobtak össze.

Mivel Dariának egy órával kevesebbet kellett benn szenvedni, ő már otthon melegítette a fenekét, míg nekem Ms. Morgan kusza szavait kellett hallgatnom. Kihúztam az egyik széket és ledobva magamat arra, vártam, hogy megszólaljon a csengő. A kivetítőről nem sokára eltűnt a kép és egy egyszerű sötét foltot varázsolt rá. Szóval a rajzosok voltak előttünk. Sosem értettem, hogy mi miért nem próbálkozunk az alkotásokban, mert én szívesebben festenék érthetetlen vonalakat egy vászonra, minthogy a füzetbe koptassam a ceruzámat.

Alighogy Ms. Morgan megszólalt egy hegyes valami szúródott a hátamba. Kíváncsian fordultam meg, ahol egy ismerős szürke szempár ragadt az enyémekre. Nolan az asztalra dőlve fürkészett, tincsei az arcába zúdultak és kezeivel meg sem próbálta kiűzni őket a tekintete elől. Helyette inkább kék tollát forgatta hosszúkás ujjai között.

- Mizu?

- Semmi érdekes – suttogtam vissza, szerencsére Morgan nem szúrt ki magának. Mára már elegem volt a pikkelő tanárokból, akik szerettek kínozni az órájukon. Mivel a nő ránk se hederített kissé megfordultam, hogy szembe kerüljek a fiúval.

- A mai feladat az lenne, hogy rajzolják le a párjukat – fejezte be a mondatot a nő, majd összecsapva a tenyereit előkészítette a kellékeket. Mindenki unottan sóhajtott fel. Nolan egyszerűen felpattant és helyet foglalt mellettem. Lustán előhúzta a tolltartóját és felvont szemöldökkel meredt Joseph-re, akiben megint túlbuzgott az energia és hűségesen ugrott a tanár összes szavára.

- Nem tudok rajzolni – súgta oda nekem és elkeseredetten a papírjára „rajzolt" ovális valamire pillantott.

Felnevetve néztem az engem mintázó micsodára, bár az enyém se sikeredett jobbra. Egyszerűen képtelen voltam megragadni a fiú lényét, sóhajtva dőltem hátra és az egyre csak romló valamire néztem.

- Ez én lennék? – mutattam a két kis pontra és egy ferde vonalra. Elnevettem magamat, mire Morgan felénk kapta a tekintetét. Gyorsan elénk iszkolt és megszemlélte a műveinket. Arcára egy undorodó grimasz ült ki.

- Azt ajánlom, hogy figyeljék meg egymást alaposan, minden a részletekben rejlik.

Ám az idő elteltével az én ceruzám még mindig nem ontotta magából azt, amit én elképzeltem. Hisz már láttam is lelki szemeim előtt, de kezeim képtelenek voltak megragadni az apró vonalakat. Nolan persze meg sem mozdította az ujjait, szemeit rám tapasztotta és szótlanul ücsörögött.

- Megkérdezhetem, hogy mégis mit csinálsz? – pillantottam rá értetlenül eldobva az eddig kezembe szorongatott ceruzát.

Nolan sejtelmesen elvigyorodott és közelebb tolta a székét az enyémhez.

- Tudod megfigyellek – suttogta halkan.

- Tessék?

- Ms. Morgan mondta, hogy tegyem ezt és be kell, hogy valljam nem vagy rossz látvány.

Erősen lehunytam a szemeimet, próbáltam nem vigyorogni, de egyszerűen kicsúszott belőlem a mosoly. Az arcára néztem és megböktem a vállát.

- Te sem vagy az – susogtam.

A válasza egy hangos kacaj volt, zene volt füleimnek.

Az óra végeztével Ms. Morgan összeszedte a rajzokat majd kihessegetett minket a teremből, egy csordaként csődült ki a tömeg. Nolan felkapta a táskáját a földről majd felém nézve mozgásra kényszerített. Együtt sétáltunk a szekrényemhez, a fiú neki dőlt a szürke szerkezeteknek, melyek halkan nyekkenve fejezték ki nem tetszésüket a mozdulat felé, de ő meg sem hallva a nyivákolást csak is engem fürkészett.