Difficult friendship |lrh•cod|🔥

5. "Nem is ismerlek"

MELANI
______________

Egész nap tűrtem a kellemesebbnél kellemesebb szavakat, a konkrétan elátkozó pillantásokkal együtt.
Azt hittem majd egy idő után megunják az egészet, de nem. Utolsó órám egy összevont tesi volt az egész évfolyammal, az öltözőben pedig megkaptam a "túl ronda vagy hozzá" "csak arra kellesz neki" "nehogy azt hidd, hogy bármit is számítasz neki" és ezekhez hasonló megszólalásokat. Próbáltam  nem foglalkozni velük, de nem igazán ment. Egész tesin végig ezen agyaltam, hogy lehet tényleg igazuk van. Gyors visszaöltöztem a rendes Ruhámba. Majd full kikönnyezve vettem célba a suli kijáratát.

Otthon gyors ledobtam a Táskámat, majd miután hagytam egy cetlit a hűtőn, miszerint nem tudom mikor jövök haza, de max hétig maradok ki, elindultam a közeli parkba. Kellemes kis környék volt, egy kis részen volt egy gördeszka pálya, ott voltak az ilyen "nagymenő" emberkék, majd beljebb haladva egyre csendesedett a környék.
Megpillantottam azt a tipikus "magányos padot", majd az fele vettem az irányt. Leültem, majd felhúztam a lábaimat és gondolkodni kezdtem. Úgy kifejezetten mindenen. Észre sem vettem mikor, de egy idő után elkezdtem sírni. Nem az a zokogós, hangos sírás volt, csak némán könnyeztem, miközben sorra elevenítettem fel a rossz emlékeimet. Mindent ami eszembe jutott, amire emlékeztem.
Hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon, amire nem kicsit megugrottam ilyedtemben.
Oldalra fordítottam a fejemet, mire egy nagyjából velem egyidős fiú tekintett vissza rám. Piros haja szanaszét állt, zöld szemeivel engem fürkészett, miközben mosolygott. Meg kell hagyni, borzasztóan aranyos volt. Meg vonzó. Meg.. Jó mindegy.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni. Csak ahogy láttam nem vagy jó passzban, gondoltam hátha segíthetek. - nézett rám, és tényleg őszinteséget láttam Rajta, ami meglepett. És milyen hangja van, jóég. Tuti jól tud énekelni.

- Hmm, hát köszi, tényleg. De nem tudom miben tudnál segíteni igazából. - a sírástól alig jött meg a hangom, és inkább nem akartam tudni milyen borzalmasan nézhetek most ki. - Amugy Melani vagyok. Melani Dallas.
Mosolyogtam rá, majd a kezemet nyújtottam felé.

- Uh, bocsi. Michael. Michael Clifford.
- Mint az a kutya? És még a hajad is piros. - nevettem fel.
- Jahj ne kezdd. - mondta elnyúzott arccal, de a végén mindketten felnevettünk. - Látod? Tudok Én neked segíteni. Még ha nem is oldottam meg, de legalább már nem sírsz, hanem nevetsz. - ember, ez a gyerek folyamatosan mosolyog, és Én sem tudom tőle abbahagyni.

Ezek után még kellemesen elbeszélgettünk, igazából mindenféléről. Örültem, hogy nem kell mellette lúzernek éreznem magam, és hogy nem kell attól félnem, mikor hoz fel valami cikis sztorit, hogy aztán kinevethessen. Megtudtam róla pár dolgot, és ezt viszonoztam is felé, és egyre jobban reméltem, hogy ez az ismeretség nem fog itt véget érni.

Épp egymás kedvenc zeneszámait vitattuk meg, amikor a távolból egy ismerős hangot hallottunk. Túl ismerőset... Abba az irányba fordultunk.

Luke egyre közelebb ért, majd mikor már a padunk mellett állt, felváltva pillantott hol rám, hol Michaelre.

- Haver, mi itt keresünk lassan két órája (MIVAN, két Óra eltelt??) Te meg közben itt csajozol? - az a fasza, hogy amúgy fel se ismert. Na mindegy majd szólok neki. Lel

- Jepp. - bólogatott lassan Mike, Én pedig evvel ellentétesen ráztam a fejem, amin Ő csak nevetett. Megölöm.

- Nem jöttök a pályához? Itt tök uncsi.
- De, mehetünk. - kösz Michael, hogy helyettem is Beszélsz, tényleg.

Mindenesetre felkeltünk a padról, majd Hemmings után eredtünk. Én pedig egyre jobban izgultam.
Ki fog derülni. Tuti, hogy Michael meg fogja tudni ezt az egész lúzeresdit.
Ahh, túl egyszerűnek tűnt ez hozzám képest...