Bíborfény | ✓

|| 13. Fejezet ||

Dühöngő vadhoz hasonlóan megfordultam és szürke szemeibe bámultam.

- Valami baj van?

- Baj? Nem csak rájöttem, hogy egy pöcs vagy – sziszegtem kényelmetlenül álldogálva a betonon. Nolan értetlenül összehúzta a szemeit, az igazat megvallva magamat sem értettem.

- Mi ütött beléd?

- Mond meg az igazat, miért lógsz folyton velem? Meg akarsz fektetni, mert akkor most mond a szemembe!

A fiú hangosan felnevetett és nem foglalkozva azzal, hogy idegeim pengeélen táncoltnak egy egyszerű mozdulattal magához húzott és megölelt.

- Kedvellek Abby, semmi hátsó szándék vagy ilyesmi.

Hazudhatott is, senki sem mondhatta meg nekem biztosra, hogy igazat mond-e vagy csak teszi az agyát, de próbálva kiűzni a gondolataimból a vészjósló csengőt, megadóan az ölelésébe burkolóztam.

- Azt hiszem, hiszek neked.

Nolan lehajolt egészen a fülemig, éreztem a leheletét a bőrömön.

- Örömmel hallom.

A hétvégém ezután unalmasan telt, Nolan és én elkerültük egymást, mivel neki a saját, nekem pedig az én szüleimet kellett kiengesztelnem. Apa szörnyen berágott rám, barna szemei szikrákat szórtak, mikor a szemeimbe nézett. Szörnyen esett, de végül is pontosan megértettem haragjának okát. Anya sem volt túl bőbeszédű. A táskámat pakolgattam a szobámban. A havazás még reggel elállt, de szombat óta folyamatosan ömlött, szóval mindent egy vastag ropogós, fehér réteg borított.

Kinyitottam az egyik füzetemet és az ágyamra ülve figyeltem hol a kék tintával írt betűket, hol pedig a mesésen gyönyörű tájat. Az eget széles szürke fellegek takarták el és ezek még több hóval kecsegtetve minket. A hajamba szúrtam a ceruzámat és a nyurga betűket olvasgattam, valamiért nem akartak megmaradni bennem. Ha a Woodburnre gondoltam egyszerre ötlött fel bennem Stacy is, aki a saját vérében fürösztelve feküdt a kémia labor előtt. Megborzongtam. Gyorsan kikergettem a rémisztő képet a fejemből és visszanéztem a szürke papírlapokra.

Unalmamban tovább lapoztam, szemeim előtt felrémlettek a mellkasára vésett szavak.

Bíborfény, Bíborfény.

Mégis miért hagyott maga után nyomokat a gyilkos? Azon kívül persze, hogy halálra rémisszen minket. A másik érthetetlen darabka Viktor véres szekrénye volt, ki akarna rosszat annak a fiúnak? Célja volt a cselekedeteivel?

Sóhajtva hajtottam hátra a fejemet, szüleim nem tették szóvá a gyilkosságot, még úgy sem, hogy pontosan tudták, hogy mi történt az iskolában. Talán arra vágytak, hogy engem is elragadjon a halál. Persze erre fölösleges volt gondolnom, hisz badarságnak tűnt. Világéletemben óvni akartak mindentől. Ám a hosszas hallgatásuk kételyekkel töltöttek el, mintha készültek volna valamire. Egy orkán előtti csend? Meglehet.

Most is ugyanaz a zavaros érzés honolt a testemben. Kérdezgetni akartam anyát a dolgokról, hogy voltak-e ellenségei a múltban, mert nem hagyott nyugodni az a papír melyen anyám adatai és az a vörös, csámpás szó hevert.

A Vörös.

Talán valami rejtett jelentése volt? Kutatni akartam, de anyám szótlansága megrémisztett, végül eleget ülve a füzetem fölött felpattantam. Kitártam a szobám ajtaját és anyát kezdtem keresni, aki a konyhában üldögélt, apa már munkában volt. Anya iskolában dolgozott, szóval megszokottan egy halom dolgozat feküdt a sötétbarna asztalon. Belekortyolt egyet a teájába és kérdőn felvonta a szemöldökét. Nem számított rám, ahogy én se magamra.