ThiRtY-sECoNd dAy

595 102 32
                                    

és megint itt állok.

nem tudom, hogy a pénteki eset után még miért akarom látni őt.

de valami késztet rá és ezért az érzésért legszívesebben lekaparnám a bőrömet, majd ha kell a húsomat is, csakhogy megtaláljam az érzés forrását és örökre megszüntessem.

de mivel ennyire talán még nem súlyos az elmebajom, így itt nem tartok.

még háttal vagyok neki.

azt hiszem várom, hogy megszólítson.

hogy ő is látni akarjon engem.

ökölbe szorítanám a kezemet, de a fásli megakadályoz.

felemelem, majd vizsgálni kezdem.

a fehér anyag az egész kezemet beborítja.

a nővér azt mondta, hogy muszáj viselnem még egy hétig.

- megfordulnál végre?

egy pillanatra lebénít a félelem.

még mindig nem szoktam meg a hangját.

kellemes és selymes, mégis olyan érzésem lesz tőle, mintha egy rózsát akarnék megsimítani.

gyönyörű, mégis veszélyes és ha nem vigyázok elvágja a kezemet.

a szó szoros értelmében.

lassan megfordulok.

michael most nem mosolyog, csak egyszerűen ül a padlón és néz rám.

nagyot nyelek, majd óvatosan leülök vele szembe.

- mi volt az az egész a táncteremben?

ennél jobb nem jut az eszembe, pedig vagy száz oldalas listát írhatnék a megválaszolatlan kérdéseimből.

- honnan veszed, hogy én tudom?

az ajkamat harapdálom hogy leküzdjem az idegességemet.

- mert te csináltad. tudnod kell.

elfordítja a fejét és a falat kezdi nézni, majd szeme sarkából rám pillant.

- hiányzik a bátyád, lilac?

testem remegni kezd, ahogy felvillanak az álomképek.

- honnan...?

- mindent tudok rólad, orgonám. - feleli suttogva, miközben közelebb hajol hozzám.

minden erőmmel próbálom nem elsírni magam, de végül csak kibuggyannak azok a fránya könnycseppek.

lassan végigfolynak színtelen arcomon, csípő érzést hagyva maguk után a friss sebeim mentén.

- miért nem hagysz békén? miért vagy itt egyáltalán? ki vagy te?

fejét hátravetve harsányan nevetni kezd, míg én csak nézek rá.

szemeimből folyamatosan folynak a könnyek és bízom benne, hogy egy másik univerzumban mindegyik gyémánttá válik.

ahelyett, hogy válaszolna a kérdéseimre, ujjait a tükörhöz nyomja, majd finoman kopogtatni kezd rajta.

ajkai elnyílnak egymástól, majd szavalni kezd.

- meztelenül? de hisz ruhád alatt
hazug a húsod is.
szeretnélek levetkőztetni
meztelen csontodig.

és ha még a csontod is hazudik?
meztelensége nem elég!
kibontanám csontodat és megnézném
lüktető velejét.

az lenne a végső megismerés!
vagy még az sem. mert a legvadabb boncoló csók se leplezi le összes
hazugságaidat.

és mintha csak belém ültették volna, folytatom a verset.

- meztelenül? ruhád a húsod is!
elbújsz mögé - és takar, hazudik.
szeretnélek egyszer kibontani
meztelen csontodig.

megismerésnek, bármely izgató,
amit az öl ad, nem elég!
mikroszkóp alatt lássam, míg ölelsz
a csontod velejét.

röntgenképernyőn, úgy, ahogy sose
látod a belsőd titkait
vetüljenek ki csók közben góconként
roncs hazugságaid.

úgy érzem magam, mintha egy baba lennék amit michael bármikor irányíthat.

soha életemben nem hallottam még ezt a verset, és ezt ő is tudja.

lassan elmosolyodik, majd olyan közel hajol a kettőnket elválasztó üveghez, hogy látom a sötétzöld foltokat az íriszében.

- az enyém vagy, szép orgonám. - suttogja, majd hirtelen az összes villany lekapcsolódik.

az egész folyosót sötétség borítja, én pedig ijedten pattanok fel.

olyan erővel csapok a villanykapcsolóra, hogy belesajdul a kezem.

dübörgő szívvel a tükörre nézek, csakhogy az eltűnt.

az íves, lakkozott fakeret ugyan úgy ott áll, viszont a tükör hiányzik.

berohanok a szobámba, majd sírva a földre esek.

az elmúlt egy hónapban most először azt kivánom, hogy bárcsak noah velem lenne.

megfogadtam, hogy nem fogok ezért esedezni.

de az egyetlen ember, aki segíthetne megőriznem az ép eszemet, az noah.

viszont ő meghalt, ahogy vele együtt az igazi lilac is.

×××

és elfogytak az előre megírt részek

de olyan aranyosak vagytok hogy muszáj volt publikálnom

MIRRORSWhere stories live. Discover now