Halhatatlannak születtem - A vér kötelez (Szünet/Átírás alatt)

12. fejezet - Múlt és mágia (Új verzió!)

Arra ébredtem, hogy valaki szólongat. A női hang keményen ütötte meg a fülem.

– Hé! – ismételte meg sokadjára. – Hoztam neked ételt és vizet.

Megdörzsöltem a szemem, hogy kivehessem a nő alakját, majd lassan felültem az ágyon. Karcsú testét egy igen szűk, vörös ruhába préselte bele, ami túlságosan jól állt neki, barna haját pedig hátra tűzte. Az egyetlen, ami szemet ütött rajta: két, lefűrészelt végű szarv volt a homlokán.

– Egyél! – utasított a nő szigorúan. – Nem akarjuk, hogy véletlen éhen halj ebben a lyukban. Ugye milyen szentimentális ez a Desmond? – sóhajtott fel, a tekintete gondterhesnek tűnt. – Ide zárat be téged egy szoba helyett – mutatott a tömlöcömre –, de berakat neked egy ágyat.

Elvettem az ennivalót egy kicsi résen betolt tálcáról, bár nem akartam kimutatni, mennyire jól esik az étel. Szóval inkább úgy döntöttem, hogy megvárom, amíg elmegy.

– Ki vagy te? – Olyan szokatlanul reszelt a hangom, mintha nem is az enyém lenne. Megköszörültem a torkomat.

– Marie. De a te szempontodból ez most úgy sem lényeges – legyintett hanyagul. – Látod azt a követ ott? – mutatott a bal oldali fal közepére, egy eléggé különböző darabra.

Bólintottam.

– Ha azt megnyomod, a fal mögött el tudod végezni a személyes dolgaidat. Remélem érted, mire célzok – nézett rám sokat mondóan.

– Milyen figyelmes – húztam egy savanyú mosolyra a számat.

Beépítettek nekem egy külön, saját toalettet, hát ez igazán kedves. Eléggé elkényeztettek ahhoz képest, hogy csak egy rab voltam.

– Akkor kiabálj, ha kell valami – fordult sarkon Marie.

– Mióta vagyok itt benn? – szóltam utána, hátha megkapom a választ.

– Nagyjából két napja, rendesen kiütöttek téged azok a barmok – szólt vissza a válla felett, majd eltűnt a sötétségben.

Miután ettem és ittam, visszafeküdtem a puha ágyneműbe. A plafont bámulva vártam, hogy történjen valami, közben pedig az életemen elmélkedtem. Ismét azon kezdtem gondolkodni, miként szabadulhatnék ki élve a lila bőrű, fura pasas börtönéből.

Végtelennek tűnő idő telt el, mikor végre léptek zaja ütötte meg a fülem. Azonnal felismertem az aranybőrű férfit, amint megláttam, párduc vonásai és két apró szarva a homlokán mutatták boszorkánymester mivoltát. Nem sokkal utána a másik két elrablóm is megjelent, a zöld bőrű ezüst mintákkal, valamint a macskaszemű férfi.

– Jelenésed van Desmond előtt – közölte az aranyszínű, miközben a tenyerével végig simította a rács előtti levegőt egy jól megszokott mozdulattal, mire a cellám kinyílt.

Felálltam az ágyamból, majd lassan elindultam feléjük egy árva szó nélkül. Folyton azon zakatolt az agyam, hogyan tudnám őket a leggyorsabban kijátszani. Végignéztem rajtuk tetőtől talpig, igazán mély benyomást tudtak tenni a megjelenésükkel.

– Eszedbe se jusson szökéssel próbálkozni! – mordult fel a zöld bőrű.

– Honnan tudtad? Gondolatolvasó vagy? – mosolyodtam el a helyzeten cinikusan.

– Az is meglehet – válaszolt mogorván, bár azt hittem, nem fog felelni.

Próba gyanánt otromba szavakat kezdtem neki sorolni a fejemben, amiket hercegnőhöz illően sosem volt szabad kimondanom – bár nem ez gátolt meg benne –, majd különféle módokon legyilkoltam őt és a társait gondolatban. Nem reagált. Először azt hittem, hogy megpróbál átverni. A kis hamis. Rá kellett jönnöm, hogy egész jó mulatság volt ezzel tölteni pár másodpercet. Kiszakított a rút valóságból.