Az elődök bekavarnak

8. Fejezet

- És a tiéd?

-Jie-Jie Ming-Mei - dörmögtem oda, újra a főzéssel foglalkozva.

- Tehát te egy olyan ember vagy, aki fölé emelkedik a többi, és emellett okos vagy és gyönyörű. Az utóbbira magától is rájön mindenki - már megint elvörösödtem. Nem, az én szívemet nem hódíthatja meg senki! Felszegtem a fejem, és lángoló arcomat figyelmen kívül hagyva rászóltam:

- Nem tudom feltűnt- e, de ez egy verseny. Nekem pedig, szándékomban áll megnyerni, úgyhogy ha megbocsátasz, dolgozni szeretnék! - a végét szinte üvöltöttem. Rengeteg fej fordult felénk. Erőszakosan vagdosni kezdtem a zöldségeket. Rajtuk töltöttem ki a dühömet, mivel most mindenki azt gondolja majd, hogy Amen az a titokzatos srác, akivel találkozgatok. Fogamat csikorgatva vettem elő a húst, és szinte holtra vertem, bár ez eddig is halott volt. Hirtelen egy újabb árnyat vettem észre magam mellett.

- Nincs szükségem a társaságodra! - sziszegtem. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem Amen, hanem egy jóval ismerősebb személy hangját hallottam meg.

- Két hosszú héten át nem látlak, és mikor felkereslek életed legfontosabb versenyén, ilyen hűvösen fogadsz! Mivel érdemeltem én ezt ki? - Mesterem csillogó tekintetén látszott, hogy viccel. A nyakába ugrottam. Olyan volt nekem, mintha az apám lenne. Most, hogy visszakaptam, soha nem engedem meg neki, hogy még egyszer magamra hagyjon.

- Azt hittem, hogy Amen az - szabadkoztam. - Tudod ő egy fiú, aki a versenyre...

- Találkoztál vele? - bontakozott ki az ölelésemből. Félszegen bólintottam. - Á, remek! Én is összefutottam vele. Csodálatos ifjú elme! Segítened kell maradásra bírni! - az utolsó mondat teljesen váratlanul ért. Nem is sikerült rá kellőképpen normálisan reagálnom.

- Mi? Hogy? Mi van? - össze-vissza hebegtem.

- Vele, és az édesapjával utaztam ide vissza. Az anyja már itt él, és ha tetszik neki a környezet, ő is ideköltözik! Gondolj bele: lenne egy tanuló-társad!

- Társ? - minél többet beszélt annál több kérdés fogalmazódott meg bennem.

- Pontosan. Ő is imád főzni, és szeretne tőlem tanulni - ez még nem is lenne probléma. - Én pedig felajánlottam, hogy tanuljatok együtt - intett a fejével a fiú felé. Én csak a tarkóját láttam, de meg mertem volna esküdni, hogy egy másodperce még engem figyelt. Mielőtt elkezdtem volna ellenkezni, hogy Amen velem együtt tanulhasson, sikolyok hangzottak fel a mező másik feléről. Biccentettem a Mesternek, és elrohantam egy fa mögé átváltozni. Amikor odaértem Miss Pea a szokásos módon várt, vagyis kidöntött néhány fát, embereket repített a magasba.

- Miért kell még ma is rombolnod? - kérdeztem, miközben letettem egy kislányt a földre.

- Mert vicces! - esküszöm, ha valaha lesz olyan történet, amiben egy őrült nő szerepel, aki imád rombolni, Pea alapján készítik majd el a karakterét. Az emberek elbújtak a tárgyak takarásába, és csak időnként kukucskáltak ki onnan. Miss Pea most egy szélfuvallatot küldött felém, hatalmas legyezője segítségével. Nem tudtam kitérni. Túlfáradt voltam hozzá. Már vártam az ütközést. Ehelyett valaki elkapott. Arra számítottam, hogy a Mesterem változott át, és mentett meg, de ezzel szemben a fekete ruhás srác volt az álmomból. Tátott szájjal néztem rá. Amint rám nézett elvigyorodott.

- Többet kéne pihenned kolléga! És, ha nem csukod, be a szádat belerepül egy légy! - szólt rám. A maszkom alatt elvörösödtem. Ha nem jut eszembe, hogy dolgunk van, akkor a földet pásztáznám mind a mai napig. Ez azonban nem így történt.