Kísértő múlt /Gyilkos elmék/

Végzet 1/2

Egy óra körül járt, mikor a rendelkezésükre bocsátott autókkal bekanyarodtak a Cole megyei seriff hivatal elé.

Alig hogy kiszálltak az autóból megcsörrent Morgan zsebében a mobilja. Minden kétséget kizáróan csakis egyvalaki lehetett: Garcia. Felvette a telefont, és elfordult a többiektől, amíg azok tovább haladtak az igen nagynak mondható épület felé, ahol már várta őket a búskomor tekintetű seriff.

Készségesen üdvözölték egymást, és bemutatkoztak egymásnak.

— Hotchner ügynök igazán hálás vagyok, hogy eljöttek – köszöntötte kezet fogva vele a barátságos arcú idősödő férfi, egy apró mosollyal a szája sarkában. Futó pillantást vetett Hotchner válla fölött, az autók előtt fel-le sétálgató Morganre. Nem kérdezett semmit, látta, hogy valakivel nagyon mélyen diskurált a telefonon keresztül.

Morgan visszatuszkolta a zsebébe telefonját, és ő is becsatlakozott a beszélgetésbe, s gyors bemutatkozást követően közölte a hírt, melyet Garcia az előbb adott tudomására.

— Tehát valóban nem ma kezdte... - sóhajtotta Hotch gondterhelten.

— Átküldött minden fotót, ami a helyszíneken készültek a holttestekről. Egybevág minden. Csak vessetek rájuk egy pillantást – tartotta feléjük mobilját.

— És melyikük volt a legelső áldozat? – érdeklődte David.

— Josh Barnes – mutatott az egyikre, aki szinte csak éles arcvonásaiban különbözött a másik áldozattól. — Virgil Baxtert pedig pontosan egy nappal később lelte halálát. De... Garcia meggyőződése, és egyet kell értsek vele, hogy nem ő az első áldozat. Látjátok a vágásokat? Mind megközelítőleg ugyanolyan pontos. Az elsőnél nem annyira, mint a többinél, mégis pontosabb, mint amilyennek kéne lennie. Bizonytalanabbnak...

— Igen, ez aggodalomra ad okot – így Eleanor aki elsőként szólt hozzá a témához. – de valami nem világos. Erről minket miért nem értesítettek?

— Mikor is történt?

— Nyolc napja.

— Bele illik a képbe... tökéletesen – Hotch. — Garcia felvette velük a kapcsolatot? Elbeszélgethetnénk velük, hátha tudnak valami hasznos információval szolgálni.

— Nem hajlandóak együttműködni, Garcia próbálta többször is, de hajthatatlanok – válaszolta Morgan.

— Remek – biggyesztette le ajkait Eleanor.

— Én nem aggódnék, hamarosan úgyis talál valami használható infót – nyugtatta őket JJ.

— Együttműködés nélkül? - szólalt meg az eddig csendben hallgató seriff.

— Tudja, megvannak a sajátos módszereink - adta tudtára David egy félmosollyal.

Erre válaszul egy elmerengő nézést kapott és mintha azt mondaná, hogy erről inkább nem is akar tudni.

A seriff felsóhajtott, mély és kétségbeejtő sóhaj volt. Fejével a bejárat irányába biccentett.

— Jöjjenek – indult el. Fürge lépteivel egy szempillantás alatt az épület ajtajához ért, s kitárva azt betessékelte az ügynököket.

A nagy épületben legalább akkora volt a nyüzsgés, szinte azt sem vették észre, hogy idegenek érkeztek közéjük.

A seriff elvezette őket a rendelkezésükre bocsátott tanácstermükbe.

— Előkészítettem önöknek egy szobát, ahol nyugodtan tudnak dolgozni. – indult el a férfi mire ők készséggel követték. Bevezette őket egy tágas helyiségbe, ahol minden volt, amire szükségük lehetett.